Ennek az albumnak a legendája pedig úgy szól, hogy kíméletlenségét, őrlő tempóját, démoni közérzetét egyáltalán nem a spontaneitás szülte. A Jeff Hanneman és Kerry King alkotta szerzőpáros tökéletesen tudta mit akar mikor leültek dalokat írni. Azt, hogy megszülessen a világ legkegyetlenebb és legkeservesebb metál lemeze, aminél gyorsabban senki sem játszott még ebben a stílusban. Ez pedig, ha utánahallgatunk, hogy a korongot nyitó Angel of Death esetében, majd az azt követő Piece by Piece és a Necrophobic mardosó sebességű tételeinél hogyan szól, könnyen konstatálható, hogy terveikhez képest végül nem tudtak hibázni.
Mindehhez pedig rendkívül jó hangzást kapott a lemez, az abszolút rap zene központú Def Jam kiadónak köszönhetően, akik biztosítottak kellő mennyiségű pénzt egyetlen metál zenekaruknak, hogy az egy penge Los Angeles városában található stúdióban vehesse fel az anyagot. A mára már szintén nagynevű Rick Rubin producerrel, akinek szintén ez volt az egyik komoly lépcsőfok a karrierjét illetően. Pedig Kerry King szerint nem sok mindent tett bele a munkába és maga a hangzás sokkal inkább az asszisztensének, a később szintén híressé vált Andy Wallace kezének és ötleteinek köszönhető.
Azonban amíg az új számok ereje bődületesen nagy volt, addig a lemez körüli botrányok sem voltak kicsik. Sokan nem tudtak mit kezdeni az emberiségnek tükröt tartó agresszív szövegekkel és az olyan mélyreható valláskritikával, mint amit például a Jesus Saves című szám képvisel. Tom Araya előadásmódja is veszettebbé, zaklatottabbá vált ezen a lemezen, ehhez pedig a szövegek is sokat komolyodtak, súlyos kérdéseket feszegetve, feltépve olyan tabukon a pecsétet, amihez dalszövegekben eddig még nem nyúltak hozzá korábban. Ehhez pedig a Larry Carroll által alkotott lemezborító a püspöksüveges alakkal, kígyószerű erekcióval, Bosch szerű pokoli vízióval még csak hozzátenni tudott, hogy a lemez arculata valóban undorító legyen. Ami egyébként pontosan az a jelző, amit a tagok valamelyikének édesanyja mondott ki, mikor először megmutatták neki ezt a rajzot, és amit a fiúk bóknak véltek és így végleg ez mellett döntöttek.
Az anyag hangsúlyosságát azonban mégis csak az a tíz dal határozza meg a legélesebben, amik közt már ott szerepel a pszichotikus Reborn, vagy az ördögöt a falra festő középtempós gázolás, azaz az Alter of Sacrifice. Meg az érzékletes lassúságból tébollyá fokozódó Postmortem, ahol olyan súlyos mondatok hangzanak el, mint "A semmire vetett bűnös pillantásomban ott fészkel a halál gondolata". Aztán pedig az Epidemic, azzal a dobpörgetéssel, ami csak egy apró momentuma annak az erőnek, amit Dave Lombardo gépel ki magából eszelősen biztos kézzel végig az albumon úgy, hogy az atomerőművek attribútumai elhalványulnak mellette a jelentéktelenségig. Míg az album a Criminally Insane poklán keresztül olyan vérbő katarzisba torkollik végül, mint amilyen a lemezt lezáró Raining Blood című dal - melynek címe szójáték is a lemez címével - aminek meghallgatása után, mint záró tétel ezrek és tízezrek maradtunk magunkra a maga után hagyott döbbenetes csenddel, meg egy csúnyán lerúgott gyerekszobával tizenvalahány évesen. Miközben az ártatlanság rólunk is leugrott. A világ meg kitágult és ezzel kicsit ijesztőbb, de erősebb hely lett. Mert ott és akkor 30 éve, be lettünk avatva.
