Abban az évben, azaz nyolcvanhatban, már két legendásan gyilkos album is beépült a korai metál rajongók szervezetébe. Valószínűleg első hallgatás után és a sejtszerveződés szintjén is. Az egyik a Metallica Master of Puppets, a másik a Megadeth Peace Sells című lemeze volt. Amik akkor olyan forradalmi határfeszegetésnek tűntek még saját korábbi anyagaikhoz képest is, amit már lehetetlennek tűnt továbbgondolni, lepörögni vagy túlüvölteni. Aztán utóbbit csupán pár héttel később követte még egy lemez 1986 október 7-én, amivel olyan rideg, metsző él ejtett csúnya sebet a mindenkori metál történelem már addigra jól kiedzett testén, ami előtte még soha nem tapasztalt fájdalmak forrása lett. Ez volt a Slayer harmadik nagylemeze. Aminek a címe Reign in Blood.

Ennek az albumnak a legendája pedig úgy szól, hogy kíméletlenségét, őrlő tempóját, démoni közérzetét egyáltalán nem a spontaneitás szülte. A Jeff Hanneman és Kerry King alkotta szerzőpáros tökéletesen tudta mit akar mikor leültek dalokat írni. Azt, hogy megszülessen a világ legkegyetlenebb és legkeservesebb metál lemeze, aminél gyorsabban senki sem játszott még ebben a stílusban. Ez pedig, ha utánahallgatunk, hogy a korongot nyitó Angel of Death esetében, majd az azt követő Piece by Piece és a Necrophobic mardosó sebességű tételeinél hogyan szól, könnyen konstatálható, hogy terveikhez képest végül nem tudtak hibázni.

Mindehhez pedig rendkívül jó hangzást kapott a lemez, az abszolút rap zene központú Def Jam kiadónak köszönhetően, akik biztosítottak kellő mennyiségű pénzt egyetlen metál zenekaruknak, hogy az egy penge Los Angeles városában található stúdióban vehesse fel az anyagot. A mára már szintén nagynevű Rick Rubin producerrel, akinek szintén ez volt az egyik komoly lépcsőfok a karrierjét illetően. Pedig Kerry King szerint nem sok mindent tett bele a munkába és maga a hangzás sokkal inkább az asszisztensének, a később szintén híressé vált Andy Wallace kezének és ötleteinek köszönhető.

Azonban amíg az új számok ereje bődületesen nagy volt, addig a lemez körüli botrányok sem voltak kicsik. Sokan nem tudtak mit kezdeni az emberiségnek tükröt tartó agresszív szövegekkel és az olyan mélyreható valláskritikával, mint amit például a Jesus Saves című szám képvisel. Tom Araya előadásmódja is veszettebbé, zaklatottabbá vált ezen a lemezen, ehhez pedig a szövegek is sokat komolyodtak, súlyos kérdéseket feszegetve, feltépve olyan tabukon a pecsétet, amihez dalszövegekben eddig még nem nyúltak hozzá korábban. Ehhez pedig a Larry Carroll által alkotott lemezborító a püspöksüveges alakkal, kígyószerű erekcióval, Bosch szerű pokoli vízióval még csak hozzátenni tudott, hogy a lemez arculata valóban undorító legyen. Ami egyébként pontosan az a jelző, amit a tagok valamelyikének édesanyja mondott ki, mikor először megmutatták neki ezt a rajzot, és amit a fiúk bóknak véltek és így végleg ez mellett döntöttek.

Az anyag hangsúlyosságát azonban mégis csak az a tíz dal határozza meg a legélesebben, amik közt már ott szerepel a pszichotikus Reborn, vagy az ördögöt a falra festő középtempós gázolás, azaz az Alter of Sacrifice. Meg az érzékletes lassúságból tébollyá fokozódó Postmortem, ahol olyan súlyos mondatok hangzanak el, mint "A semmire vetett bűnös pillantásomban ott fészkel a halál gondolata". Aztán pedig az Epidemic, azzal a dobpörgetéssel, ami csak egy apró momentuma annak az erőnek, amit Dave Lombardo gépel ki magából eszelősen biztos kézzel végig az albumon úgy, hogy az atomerőművek attribútumai elhalványulnak mellette a jelentéktelenségig. Míg az album a Criminally Insane poklán keresztül olyan vérbő katarzisba torkollik végül, mint amilyen a lemezt lezáró Raining Blood című dal - melynek címe szójáték is a lemez címével - aminek meghallgatása után, mint záró tétel ezrek és tízezrek maradtunk magunkra a maga után hagyott döbbenetes csenddel, meg egy csúnyán lerúgott gyerekszobával tizenvalahány évesen. Miközben az ártatlanság rólunk is leugrott.  A világ meg kitágult és ezzel kicsit ijesztőbb, de erősebb hely lett. Mert ott és akkor 30 éve, be lettünk avatva.