A Savatage újjáéledése sokak számára az utóbbi időszak legjobb zenei híre volt. Ugyanakkor az is igaz, hogy mivel 2002 óta egy Wacken-fellépést leszámítva inaktívak, jónéhány olvasónk talán még nem is hallott róluk, és ennyi idő alatt a régi rajongók emlékei is megkophattak. A Curtain Call munkacímű új nagylemezre készülve, és egy esetleges hazai fellépés reményében, tekintsük át a Savatage pályafutásának legfontosabb állomásait!
A Savatage karrierje nem volt éppen szokványos, bőven kijutott nekik a zenészlét fényes- és árnyoldalából is. Énekescserék, műfaj-igazítások, hosszú leállás, és persze 11 kiváló nagylemez jelentik a főbb mérföldköveket. Ez utóbbi nem túlzás, talán nem csak én gondolom úgy, hogy a Savatage nem készített rossz albumot. Egyetemista koromban ők voltak a kedvenc zenekarom, és a rajongásom odáig fokozódott, hogy minden lemezüket beszereztem eredeti CD-n, ami nemcsak a szűkös büdzsé miatt volt kihívás, hanem azért is, mert akkoriban még nem két kattintás volt bármilyen hangzóanyag megvásárlása. Hogy mi vitt rá erre, és mit érdemes tudni a floridai prog-power-szimfo-metal brigádról? Erről szól a mai cikk.
A zenekart két fivér alapította 1979-ben, miután úgy döntöttek, hogy az addig külön megvalósított zenei próbálkozásaikat közösen folytatják. Az énekes-dobos-billentyűs Jon Oliva és öccse, a gitáros Criss először Avatar néven kezdték a zajkeltést, de hamar kiderült, hogy már van ilyen zenekar, így mielőtt formát öltött az első nagylemez, inkább a Savatage nevet írták ki a cégérre. A savatage egy kreált szó, vélhetően az avatar és a savage szavak összemosásából született, de ezt hivatalosan sosem erősítették meg. Akkoriban nem volt szokatlan, hogy akár évek is elteltek az első lemezig, a Sirens végül 1983-ban jelent meg egy kisebb kiadónál, és gyorsan követte a zenekar egyetlen minialbuma, a The Dungeons Are Calling. A kettőt egyszerre vették fel a legendás Morrisound stúdióban, alig egy nap alatt, ennyit engedett a szűkös költségvetés. Csupán azért nem jelenhettek meg egyben, mert a bakelitre nem fért volna fel, így a bemutatkozás végül két részletben valósult meg. A későbbi CD-kiadáson már egy lemezre került az összes dal, és egy új, rajzolt borítót is kapott.
Érdemes is egyben tárgyalni őket, főleg, hogy mindkét félidőre jutott a jóból: a két címadó, vagy a City Beneath the Surface még sokáig szerepeltek a koncertprogramban. A korai Savatage riffelős zenéjére leginkább a US-power metal címke illik, a Vicious Rumors, a Morgana Lefay, esetleg a korai Iced Earth csapásirányába illeszkedve. De léteznek olyan thrash csapatok is, akik hatásként tekintenek ezekre a dalokra. A Savatage bemutatkozása egyből sikert aratott az undergroundban, és felkeltette az Atlantic kiadó figyelmét is, akik hosszú távú szerződést ajánlottak nekik. 1985-ben már meg is jelent a Power of the Night, a zenekar nagykiadós debütálása. A zene nem sokat változott, de a hangzás szintet ugrott, leginkább Max Norman producernek köszönhetően, aki később a Megadeth mellett is feltűnt. A lemezhez kapcsolódó anekdota, hogy a kiadó kiszemelte a Hard for Love dalt, hogy abból lehetne az első videóklip, feltéve, hogy hajlandók a szexuálisan túlfűtött címet Hot for Love-ra mérsékelni. De a tökös (pun intended) floridai legények nem alkudtak, így nem lett videóklip.
A következő évben érkezett a Fight for the Rock album, ami komoly kompromisszumok árán született, és bár ezzel jutottak fel először a Billboard-listára, rossz kritikákat kapott, és a zenekar sem őrzi szép emlékként. Jon külsős dalszerzőként más pop-rock zenekarok számára is írt dalokat, és a kiadó „rávette őket,” hogy inkább ezeket vegyék fel a Savatage következő albumára. Akkoriban nem volt minden zenésznek házistúdiója, így a felvétel költségeit a kiadó hitelezte meg, akik cserébe a kreatív folyamatokba is beleszóltak. A harmadik lemezére készülő Savatage pedig túl zöldfülű volt még ahhoz, hogy a művészi szabadságuk és a tárgyalási pozíciójuk korlátait kijjebb tolhassák. A zenekari morál mélypontra jutott, még a feloszlás is felmerült.
Végül egy külső dalszerző-producer, Paul O’Neill sietett segítségükre, akit a kiadó delegált a zenekar mellé. Ez nemcsak egy csodás barátság kezdete volt, hanem egy sikeres, gyümölcsöző együttműködésé is, O’Neill innentől kezdve a zenekar láthatatlan tagja lett. A Hall of the Mountain King lemezt már közösen írták, és ez lett a Savatage első igazi klasszikusa. A siker is beköszöntött, a srácok végre befutottak. A lemez zenei világa igazán különleges lett, ugyanis visszatért a korai idők nyers megközelítése: Jon még sosem sikoltozott ennyit. Ugyanakkor progresszív elemek is megjelentek; tovább csavartak a dalszerkezeteken, sőt, megidézték Grieg Peer Gynt-jét a címadó bevezetőjében. Tetszik, hogy a hangzást nem polírozták túl, a Hall of the Mountain King igazi metal klasszikus, minden egyéb címke nélkül. A lemez új pályára állította a zenekart, egyben végre igazságot szolgáltatott nekik. A turné előtt csatlakozott Chris Caffery másodgitárosként, vele lett teljes a klasszikus felállás.
Az 1989-ben megjelent ötödik LP, a Gutter Ballet, továbbra is az Atlantic zászlója alatt született meg. Paul O’Neill szerepe tovább nőtt, gyakorlatilag a két Oliva-tesóval együtt írták meg az album dalait. Mondhatjuk, hogy a Gutter Ballet az előző lemez logikus folytatása, csak mindenből egy kicsit több, és kicsivel nagyobb adagokban jött. Különösen, ami az érzést jelenti, azt ugyanis nagykanállal mérték. Több lett a zongora és a szinti, és megjelentek olyan dalok, amelyekről nehéz eldönteni, hogy lassúk vagy sem. Ezt hívták valaha power-lírának, ilyen a címadó Gutter Ballet, vagy a drámai When the Crowds Are Gone. Ezeket jól ellenpontozzák az olyan döngetések, mint az Of Rage and War, vagy a Hounds; nem feledkeztek meg az ősrajongókról sem.
A nyerő receptúrát a következő nagylemezen is alkalmazták, még monumentálisabb mértékben. Paul O’Neill egy korábbi musical-ötletét felhasználva, hosszú előkészítés után született meg a Streets: A Rock Opera, a Savatage első konceptalbuma. A történet egy zenész, DT Jesus felemelkedését és bukását meséli el, több mint egy óra terjedelemben. A Streets eredetileg még ennél is hosszabb lett volna, végül a zenekar elvetette a dupla album ötletét, amit valószínűleg a kiadó sem bánt nagyon. (Más források szerint egyenesen ők erőltették a kurtítást.) Ezt szánták a zenekar magnum opusának, és végre a kiadó támogatását is élvezhették. Nem mondtak nemet a maratoni felvételekre, vagy a 96-sávos mix használatára sem. Szépen is szól, különösen Criss gitárja. A karcosabb témák helyét a Queen-t idéző bombasztikus kórusok, és musicales elemek vették át, ami lehet, hogy sokak gyomrát megfekszi elsőre, különösen 68 percben. Talán ez lett a még nagyobb áttörés akadálya is, ugyanis annak ellenére, hogy a hard rock-metal talán utolsó „jó” évében jelent meg, nem lett igazán nagy siker, legfeljebb szakmai berkekben.
Miután alaposan megturnéztatták a lemezt, Jon Oliva úgy döntött, leköszön az énekesi posztról, kilép a zenekar aktív tagjai közül, és csupán háttéremberként vesz részt a munkában. Az indoklás szerint a Doctor Butcher nevű saját zenekarát akarta felfuttatni, valamint belevágott egy musical megírásába is. Az új énekes Zachary Stevens lett (korábban Wicked Witch), akivel nagyon jó vásárt csináltak, igaz, a karaktere és a hangja nagyon más, mint Oliváé. Fátyolosabb, lágyabb, de ott van benne a smirgli is, ha szükséges. Az 1993-mas Edge of Thorns volt az első Zak-kel a mikrofonnál, ami minden szempontból felemás anyag lett. A hangzása etalon, talán még a Streets-nél is szebben szólal meg. A stílusa finom visszakanyarodás a bombasztos-rockoperás világból, annak ellenére, hogy több témája a Streets-ről maradt le. Feszesebb, hard rockosabb lett, Zak pedig a lelkét kiénekli, legyen szó akusztikus líráról (Sleep), vagy a hőskort idéző vadulásról (Lights Out). A briliáns szólóval gazdagított Edge of Thorns lett az első rádiós slágerük, de ez sem volt elég, a lemez nem aratott sikert, és az Atlantic kiadó nemcsak a lemezt adta ki, hanem kisvártatva az útjukat is. Hamarosan innen folytatjuk, addig is, ha gondolod, olvass bele az Edge of Thorns albumsimogató cikkbe!
(Időközben megjelent a cikk második része is, ERRE találod.)
