A floridai prog-power alapcsapat 2025-ben, bő két évtizedes kihagyás után, új albummal és koncertekkel tér vissza. Hogy alaposan felkészülhessünk az eseményekre, kétrészes cikkben mutatjuk be a Savatage pályafutását. Az előző részben az 1993-mas Edge of Thorns albumig jutottunk, ami Japánon kívül nem igazán aratott sikert.
A Jon Oliva nélkül, új énekessel kiálló zenekar hiába gurított nagyot ezzel a lemezzel (is), a kiadó végül elköszönt tőlük. Nemsokára aztán nagyobb gondjuk is akadt, amikor Criss Oliva egy autóbalesetben életét vesztette. Úgy tudjuk, Criss vétlen volt, és a balesetet egy másik autó ittas sofőrje okozta. A csapat elvesztette egyik alapító tagját, fő zeneszerzőjét, Jon pedig az öccsét. A Savatage már másodszorra rogyott meg annyira, hogy a feloszlás szélére kerüljön, végül úgy döntöttek, Criss nélkül is folytatják. A viszonylag gyorsan összeállt Handful of Rain lemezt Criss emlékének ajánlották, az albumot záró Alone You Breathe pedig egyenesen neki íródott. A lemezt egy fura felállás rögzítette, amiben Jon Oliva dobolt, bőgőzött, gitározott és zongorázott, Paul O’Neill a producerkedés mellett szintén gitározott és billentyűzött. A Testamentből nemrég távozott Alex Skolnick felelt a szólókért, a frontember pedig maradt Zak Stevens. A Handful of Rain nem sokban különbözik az elődjétől, a leginkább szembetűnő újdonság a Chance dalban hallható többszólamú ének, ezt később többször is elsütötték.
Talán az új kiadó miatt, de Európa nagyobb hangsúlyt kapott a zenekar életében, mint a trendek által jobban befolyásolt amerikai piac, miközben Japánban is egyre csak erősödtek. Az ottani turnét egy koncertlemezen és -videón is megörökítették, ez lett a Japan Live ’94 (más kiadásban Live in Japan). A zenekar újra lendületbe jött, ezt az is mutatja, hogy alig egy éven belül már a következő lemezzel is elkészültek. A Dead Winter Dead ismét konceptalbum lett, ami a bosnyák háborút dolgozza fel, egy szerb fiú és egy bosnyák lány fiktív karácsonyi történetén keresztül. Újabb nagy vállalás, de ezúttal emészthetőbb lett a végeredmény. Sikerült egybeolvasztani a Savatage erősségeit, tökéletesen kiegyensúlyozva a nagyzenekari és a rockos hangszerelést, a többszólamú rockoperás éneket a „rendes” metálos vokálokkal, a power lírákat a szigorúbb témákkal. Jon két dalban is szólót énekel, miközben a frontember továbbra is Zak Stevens maradt. Alex Skolnick helyére Al Pitrelli érkezett, úgy látszik, legalább egy gitárhősnek mindig lennie kell a zenekarban, hehe.
A lemez legfontosabb dala az instrumentális Christmas Eve (Sarajevo 12/24), amiben több karácsonyi motívumot gyúrtak egybe. Ahogy a csapat biográfiájában olvashatjuk, a dal jelentősége túlnőtte magát a zenekart is, és ha drámaian akarok fogalmazni, akkor a vesztüket – vagy legalábbis a hosszú leállásukat – is ez okozta. Az történt ugyanis, hogy a zenekar és Paul O’Neill elindítottak egy Trans-Siberian Orchestra nevű mellékprojektet, és egy évvel később elkészítették az első lemezüket is, egy újabb rock operát Christmas Eve and Other Stories címmel. A Christmas Eve (Sarajevo 12/24) ott is főszerepet játszott, ezen felül további karácsonyi örökzöldek, valamint új, saját dalok is szerepeltek rajta. A TSO sokkal populárisabb zenét játszott, mint a Savatage, inkább musical volt ez, mint rock opera, ennek ellenére, vagy éppen ezért, már az első album sikert aratott.
Ezt követően egymás mellett létezett a Savatage és a TSO, a tagságuk is jelentős átfedést mutatott. A következő megjelenés ismét egy rock opera lett: a The Wake of Magellan a Savatage neve alatt jelent meg, és elődjéhez hasonlóan hibátlan lett. A fikciós történet két valós eseményt gyúr egybe; szerintem kicsit túlbonyolították, de ez azért sem gond, mert a lemez nagyon is dalközpontú. A stílus ezúttal nem változott, és a lemezt rögzítő felállás sem, ide értve azt is, hogy Jon ismét bevállalt két dalt, a címadóban pedig ismét elsütötték a több szólamú vokált. A zenekar újra sínre került, és bár a korábbi sztárstátuszukat meg sem közelítették, Japánban és Európában egyre jobban csengett a nevük. A turnén Jon és Zak osztoztak a frontemberi teendőkön, a „Mountain King” szép lassan visszatért a zenekar rendes tagjai közé.
A következő néhány évben ismét a Trans-Siberian Orchestra kapta a nagyobb figyelmet. A mellékprojektnek indult TSO második és harmadik lemeze szintén karácsonyi album lett, és komoly sikert aratott. A projekt kinőtte magát, a produkcióval arénákat töltöttek meg Amerikában. A karácsonyos, musicales esztrádműsor óriási közönséget mozgat meg, és a Sava-család tagjain túl olyan zenészek fodultak meg a soraiban, mint Joel Hoekstra, a nemrég elhunyt Vitalij Kuprij, Russel Allen, Dino Jelusick, Jeff Scott Soto, és még sokan mások, ahogy mondani szokás.
A Savatage végül négy év szünet után, 2001-ben adta ki az egyelőre legutolsó albumát, a Poets and Madmen-t. A zenei irányt ismét korrigálták valamelyest, bár a Savatage-ízek azonnal felismerhetők. Zak Stevens nem vett részt a munkában, így a mikrofont egyedül Jon birtokolta, tíz év után először. Paul O’Neill zeneszerzőként és szövegíróként is közreműködött, mégis, a Dead Winter Dead és a The Wake of Magellan varázslatát nem sikerült megismételni. Azért a Commissar, vagy a tízperces, ismét többszólamú vokállal támadó Morphine Child olyan dalok, hogy sok zenekar összetenné a kezét, ha ilyet tudna írni. A turnéra Jon mellé Damond Jiniya érkezett frontemberként (Diet Of Worms), néhány nyári fesztiválon pedig Jeff Waters, az Annihilator mindenese segített ki gitáron.
Végül 2002-ben belátták, hogy az erőforrásaik végesek, a Savatage és a TSO nem működhet egymás mellett. Jon őszintén elmondta egy interjúban, hogy utóbbi nagyságrendekkel több pénzt hoz (illetve hat platinalemezt), a közönségben és a dalokban is van átfedés, így az a döntés született, hogy a Savatage szünetelteti a tevékenységét. Ez a szünet azóta is tart, csupán egy különleges fesztivál-fellépés kedvéért szakították meg. 2015-ben Wackenben egy monstre koncertet adtak, a fesztivál mindkét nagyszínpadát kihasználva. Az egyiken a Savatage, a másikon a Trans-Siberian Orchestra lépett fel szimultán, illetve egymást váltva.
Képzelhetjük, azóta hány koncertszervező tett ajánlatot a zenekar újbóli felélesztésére, nem is beszélve a sajtó és a közönség rendszeres nyomasztásáról. Talán sosem tudjuk meg, végül mi vezetett a Savatage reaktiválásához, ami ráadásul egész pályás lesz, új lemezzel és koncertekkel. Jon termékeny dalszerző, több lemezre elegendő új daluk van, és bár Paul O’Neill nemrég elhunyt, biztos vagyok benne, hogy számtalan felvétel született az elmúlt években, amin ő is közreműködött. Dacára annak, hogy a dupla Wacken-koncert egy diadalmenet volt, a Savatage sztori eddig lezáratlan maradt, és mivel a tagok még aktívak, jóban is vannak, az új nekirugaszkodás várhatóan jól fog elsülni.
Jon Oliva szervezete azonban nemrég benyújtotta a számlát, így a főnök turnézni nem fog ugyan, de zenei és egyéb vezetőként továbbra is kézben tartja a zenekar dolgait. A 2025-ös tervekről annyit tudunk, hogy az új album valószínűleg Curtain Call címmel jön majd, és koncertezni is fognak, Európában is. Ezek időpontjait mostanában jelentik be, talán egy magyar dátum is belefér majd a menetrendbe. A 90-es évek végi felállásban jönnek majd, Zak Stevens-szel a mikrofonnál, gitáron pedig Al Pitrelli és Chris Caffery játszanak.
Bár nincs akkora nimbuszuk, mint a rock-metal szupersztárjainak, több zsáner is a klasszikus alapbandái közt tartja számon a Savatage-t, legyen szó power metalról, progresszív hard rockról, vagy éppen a gitárhősök szűk táboráról. Amint már írtam, nincs rossz lemezük, de ha a teljes életmű túl nagy falat egyszerre, a Hall of the Mountain King, a Gutter Ballet, az Edge of Thorns vagy a The Wake of Magellan öregedtek a legjobban, talán ezekkel érdemes kezdeni az ismerkedést. Aztán úgyis jön a többi is szépen sorban…
(A cikk első része ITT olvasható.)
