Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. Aztán mivel már látta, újra látni akarja, de még csak remélni sem meri, hogy abban a formában fogja látni, ahogy. És vannak azok a koncertek, amik nem várt pozitív csalódást okoznak. És vannak azok a koncertek, amiket szimplán csak át kell élni. És vannak azok a koncertek, amikor ezekből egyszerre megkapsz mindet. Ez a koncert pedig ilyen volt!
Az utóbbi pár hónapban szerencsére elkényeztettek a környék koncertszervezői sok minden finomsággal. Újra azokat az időket éljük, amikor azon kell gondolkodni, hogy melyik ujjadba harapj. Viszont egy Youth of Today koncert megtekintése egy másodpercig sem lehet kérdés tárgya nálam. Utoljára olyan 5 éve jártak a környéken. A Schlachthof-ban szintén felléptek, viszont még a régi épület kistermében, ahol konkrétan többen ragadtak kint a buli sold out volta miatt, mint amennyien bejutottunk (az elővétel intézményét ugyanis nem az unatkozó pénztárosok lekötésére találták ki). Most „csak” a kapunyitás után egy órával lett sold out a buli, viszont az új kisterembe is olyan 300-an beférnek, míg a régi inkább 200 fős volt.
Az estét a ruhr-vidéki Wolf X Down nyitotta, akik már Pesten is tiszteletüket tették bő egy éve a BANE búcsúkoncertjén. A vegan straight edge banda az antifa mozgalom oszlopos tagja, és ugyan már nem Larissa áll a zenekar frontján (aki már az angol Venom Prison zenekart erősíti), de gondolom az ő távozásával a kommunista eszmék nem vesztek ki a banda szellemiségéből, még annak ellenére sem, hogy szerintem Dave-nek (az új énekesnek) nincs egy félhátas sarló-kalapács tetoválása, mint Larissa-nak.
Én maximálisan támogatom a női énekesekkel nyomuló formációkat, emiatt sajnálom kicsit, hogy Larissa-val a frontján már nem láthattam a zenekart, mert az általam ismert koncertfelvételek alapján adta a színpadon rendesen. A hangja pedig kifejezetten durva. A váltás okáról nincs infóm, de egy biztos: visszalépés semmiképpen sem történt a banda frontján. Dave nagyon jó frontember roppant jó hanggal, és az zene súlyát maximálisan meg tudja jeleníteni a színpadon.
A BANE előtt ugyanebben a teremben „láttam őket”. Azért az idézőjel, mert olyan sokat nem láttam belőlük, mivel rohadtul idegesített, hogy hosszas, balos agitációs tevékenységgel szakították meg a koncertet minden szám után, így viszonylag rövid idő után a friss levegő mellett döntöttem. Most viszont a kapott 20-25 percben a zenéé volt a főszerep, egyszer a zenekar vegan léte kapott említést két szám között, aztán az ebből következő kiállás az állatok lemészárlása ellen, és az utolsó szám előtt az antifa mozgalom támogatására való felhívás. Ezen az estén az agitáció megmaradt a merch-részlegen belül (nekik egyedül volt akkora pultjuk, mint a másik 4 zenekarnak együtt). A koncert maga pörgős volt, a vastag gitárokkal, itt-ott beat down-os kiállásokkal tarkított zenéjüket Dave dagadó erekkel a nyakán, rettentő tekintettel és orgánummal támogatta meg, és miután jött egy csomó haverjuk, így a színpad előtt is volt taposás rendesen. Az őszülő, vagy éppen már erősen kopaszodó, a szekrény féltve őrzött zugából a megkopott pólóikat újra makukra kanyarító arcok meghúzódtak a háttérben. Az ő koncertjük még nem kezdődött el.
Utánuk jött a new yorki Vanishing Life. Ők Walter Schreifels legújabb zenekara, akik számomra az est fekete bárányai voltak. Már a megjelenésük is egyértelműen elütött a terem bármely részén megforduló emberekétől, de a legfurcsább jelenség egyértelműen a gitáros srác volt a két copfba fogott hajával. Nem Jorge-s két copfra gondolok a Merauder-ből, hanem inkább Juliskás két copfra a Jancsi és Juliskából. Walter is kellően furcsán öltözött fel (sokkal jobban állt neki a Uniform Choice Use Your Head póló, amiben 2 órával később jelent meg). A zene pedig ilyen alteros-rockos-progos-punkos cucc volt. Nem az én zeném. Viszont szerencsére voltak jópáran, akik kedvelték, de én a friss levegő mellett döntöttem 2 szám után.
A Trash Talk koncertjét viszont annál nagyobb érdeklődéssel vártam. A zene a pesti koncert kapcsán kirakott videók alapján nekem kicsit hektikusnak tűnt, de az élő teljesítményükre felettébb kíváncsi voltam. Röviden talán úgy írnám le, hogy ezt egyszer azért át kell élni, mint egy let.live koncertet. Őrült zene egy őrült frontemberrel, aki részben spontán komponálja a bulit/pusztítást és jól tud bánni a közönséggel. Meg egyszerűen nem tudod kivonni magad az eseményből. Maga a zene sok minden keveréke, van benne HC, grind és egy kis stoner is helyenként. A vokális tevékenységből vastagon kiveszi a részét a bőgős srác is mély üvöltéseivel. Leginkább rövid, pusztító számokat nyomattak, de néha a lassabb döngölések is előkerültek. A pesti koncert előtt nem akarom nagyon elvenni a koncert élét azzal, hogy leírom a különböző performance-okat, annyi legyen elég, hogy intenzív, szokatlan koncertre számíthat az, aki ellátogat március 20-n a Dürer-be. Az egyetlen negatívum számomra a túl hosszú szünetek voltak a számok között. Szerintem ezen kicsit még dolgozhatnának, de élménynek mindenképpen kiváló volt!
A Trash Talk után szinte mindenki kivonult a friss levegőre egyet szusszanni, hogy a rövid átszerelés után ismét egy tele terem előtt kezdhesse a koncertjét az American Nightmare. Őket nem ismertem, de nem is fogom hallgatni ezután sem. A közel 20 éves zenekar azt a HC-t játssza, amit én nem igazán hallgatok. A srácok intenzív produkciót nyújtottak, de az őket megelőző őrület után leginkább csak ácsorgott mindenki. Ez a dallamosabb, kicsit emo-s cucc nem az én világom, így pár szám után ismét az épületen kívül találtam magam az órámat figyelve.
Aztán amikor özönlött ki a tömeg, lassan elkezdtünk beosonkodni a haverommal (aki 5 éve nem jutott be a koncertre), hogy semmiről se maradjunk le. Viszont kár volt a sietségért, mert a Youth of Today kicsit csúszva kezdte a programját, addig viszont hallgathattuk az egész este átkötőzeneként adott old school hip-hop-ot. De kicsivel 11 után végre kezdett a színpadra szálíngózni a nem vártan legendás felállás. Az OK, hogy Porcell (John Porcell) végig Ray Cappo oldalán maradt a zenekar megalapításától kezdve, de most az 1987-ben csatlakozott, és a ’90-es feloszlásig velük maradó másik két tag is csatlakozott újra a bandához. Mégpedig Walter Schreifels bőgős (multihangszeres multizenész) és Sammy Siegler dobos, aki pl. olyan „jelentéktelen” zenekarokban nyomta, mint a szintén youth crew-s Side by Side, a Judge vagy éppen a CIV. Meghaltam és a Mennyországba kerültem! Az ezután következő jó 55 perc pedig a kvintesszenciája volt mindannak, ami számomra a hardcore-t jelenti!
Ray az előző koncerthez képest kicsit megpocakosodott és szakállat is növesztett, de amúgy semmi nem változott. Robbant a terem, ahogy elkezdték, jöttek elő az emlékek, sugárzott az energia a színpadról. Itt nem változott semmi! Az olyan számok, mint a One family, Positive Outlook, Make a Change, Youth Crew, Honesty közel 30 év távlatából is ütnek, ahogy a muzsikusok is energiát nem sajnálva szántották a színpadot. Ray ládától ládáig uralta a deszkákat, és csak a kötelező tanácsok, diskurzusok miatt szakította csak meg a koncertet. Tőle viszont nem az általam az utóbbi pár hónapban már az unalomig hallgatott negatív dolgokat hallhattuk (rettegés a világ sorsáért Trump miatt, refugees welcome, against nazis, ...) hanem csak pozitív gondolatokat. A TV-ből és internetről áradó vélt vagy valós félelmek vég nélküli súlykolása és az ezektől való folyamatos rettegés helyett többet figyelhetnénk magunkra, a környezetünkre, az élet szépségére és sokszínűségére. Ezek között sok Krisnától származó gondolat is volt, hiszen Porcell-el együtt már nagyon régóta Krisna tudatú hívők, viszont ezek fontos gondolatok, ahogy azok is, amikről az este hallott dalok is szólnak. Ezek a monológok profin, nem bő lére eresztve érkeztek, teljesen igazodva a setlist-hez, nem megakasztva, hanem még erősebbé téve a koncertet. Aztán egy őrületes Break down the Walls-szal lezárták ezt a csodálatos fellépést.
Sajnálom, hogy ilyen ritkán van szerencsém látni őket. Olyanok számomra, mint egy akksitöltő. Feltöltődsz, erőt merítesz, fejben megerősödve jössz ki, hogy újra szembenézz a világ mocskával és legyőzd azt azzal, hogy nem hagyod magad bedarálni. Mert ma ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenünk, mint nekik kellett 30 éve, amikor írták ezeket a nótákat. We are the youth of Today!
Beszámoló Pálinkás Bence
A képek nem a koncerten készültek és a zenekarok Facebook oldaláról származnak
