Talán valamikor az év elején jött a hír, hogy az Iron Monkey új lemezre készül, amire underground körökben kis túlzással mindenki felkapta a fejét. Az emberek jelentősebb része az első meglepetés után az év egyik legjobban várt eseményeként tekintett rá, de megjelentek a szkeptikusok is, mondván, mire mennek Morrow nélkül. A 9-13-at pörgetve nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a végeredmény szempontjából nem húzódik ennyire éles határ a jelenkori és a húsz évvel ezelőtti Iron Monkey között, az a kérdés viszont jogosnak tűnik, hogy a Primitive Man vagy a Dragged Into Sunlight korában mennyire tudnak megmaradni a korábban kiérdemelt pozíciójukban?
Elképzelhető, hogy az olvasók között vannak olyanok, akiknek semmit nem mond a zenekar neve, az ő kedvükért röviden: angol sludge alapvetés a '90-es évekből, és a legenda szerint Phil Anselmo az elhíresült túladagolása előtt/alatt őket hallgatta. Ez így elég bulvár, de mégis: hamar fanatikus rajongás vette körül a négyest, aminek betetőzéséről a frontember Johnny Morrow gondoskodott, akivel 2002-ben, alig több, mint 30 évesen szívroham végzett (nyilván nem volt rizikófaktorok híján...). A nottinghami négyes azzal a lendülettel bele is állt a földbe, alig másfél óra kiadott anyagot és nem kis űrt hagyva maga után. A nihilista, mizantróp sludge rajongói azóta is szent grálként tisztelik az Iron Monkey / Our Problem duót, nem véletlenül: ezekhez a vinylbe karcolt sistergő gyűlölethalmokhoz legfeljebb az Eyehategod hasonlítható, és nagyjából ugyanannyira könnyű befogadni, mint Mike IX-t fénykorában.
Nem feltétlenül szerencsés egy új albumról szóló írásban elhomályosult tekintettel emlékezni a múltra, de a 9-13 első taktusai kapcsán elég élesen beugrott az emlék, amikor először hallottam Iron Monkeyt. A Bad Year volt az, zajos és kaotikus, sütött belőle az alig kontrollált agresszió, én meg arra gondoltam, hogy ha ez szólt volna Mohácsnál, a török valószínűleg fülét-farkát behúzva rohan hazáig. Ehhez képest a Crown Of Electrodes in medias res zúzás, semmi vacakolás vagy cicoma, nincs intro, figyelmeztetés arra, hogy itt most valami nagyon súlyos dolog következik - nem mintha ezt előzetesen bárkinek bizonyítani kellett volna. Alig egy perc megy le a dalból, és máris olyan témánál vagyunk, ami minden bizonnyal instant moshpit favorit lesz, egy újabb perc múlva pedig újraértelmezzük a családbarát sludge (copyright by Igor) kifejezést - ismétlem, egy dalon belül. Nem nagy újdonság ez azoknak, akik ismerték a klasszikus felállás albumait, de elég meggyőzően behúzza azokat is, akik most ismerkednek az Iron Monkeyval. 
A csúcspont azonban a Toadcrucifier/R.i.p.Per, ami egyszerre idézi a korai dalok harcias nihilizmusát és ad választ arra a kérdésre, hogy vajon érdemes volt-e újraéleszteni a szörnyet. Itt válik teljesen nyilvánvalóvá, hogy az újkori Monkey legalább annyira crust punk, mint amennyire sludge, hardcore vagy éppen doom. Talán az utóbbi a legkevésbé jellemző, de a The Rope indításában nehéz nem felfedezni a mai brit doom szcénát, ahogy a lemezt záró kis híján tíz perces Moreland St. Hammervortex (ízlelgessük egy kicsit!) is kapcsán is előkerülhet a nemrég nálunk is járt Pigsx7 vagy a Khünnt.
A fanyalgók persze jöhetnek azzal, hogy a 9-13-on nyoma sincs annak az érzésnek, hogy az egész mindjárt darabokra hullik, és még igazuk is lesz. Az új album sokkal inkább egy átgondolt produkció, profin megírt dalokkal, jó keveréssel, mintsem a korai anyagokra hajazó "taking drugs to make music to take drugs to" jellegű harci zene. Akit ez zavar, az tényleg jobban jár a Ruined By Idiotsszal, a többiek viszont nyugodtan örüljenek a nottinghamiak visszatérésének - csak a koncerteken vigyázni, nehogy a sürgősségin fejeződjön be a buli. Bár, ha jobban belegondolok, nem ez adná vissza a leghitelesebben, amiről az Iron Monkey szól?
4.5/5
