A svéd sihedereket még az első lemezük idején ismertem meg. A zenekarról elnevezett korong ha föld alatti csuszamlásokat nem is indított el, az európai underground részéről pozitív visszacsatolásokat kapott. Ha elmúltál negyven – vagy életkortól függetlenül a ’80-as évek közepének metaljában utazol –, és egy kósza pillantást vetsz a négyes bármelyik promó fotójára, máris hallod a zsigereidben a muzsikát. Naná, hogy régi iskolás, black metalban fürösztött thrash-ről van szó.

A sokak szemében megújulásra, fejlődésre képtelen irányzat képviselői nem agyalnak a továbblépés lehetőségén, nem keresik a kiutat, illetve a saját hangjukat, nem tesznek hozzá az 1985-1986 környéki germán sémákhoz. Mi, a leágazás rajongói pedig pont azt várjuk el a mai huszonéves töltényöves huligánoktól, amit annak idején, a húszas éveikben a nagy nevek ott és akkor blackened thrash metal – bár ezt a szóösszetételt akkoriban még nem használták – címszavak alatt elővezettek.

A skandináv fiatalok első nekifutásra a germán thrash trió korai időszakát idézték meg, a folytatással azonban nagyon elvetették a sulykot. Ha az első lemez alapján megjegyeztem, akkor a második korong hallatán igyekeztem elfelejteni a Sarcator nevet. A közel egy órás terjedelmű Alkahest négy, hét perc feletti dallal megterhelve az irányzat nagykönyvének paramétereit szem elől tévesztve egyszerűen túl sok volt a „jóból”.

Hogy a srácok a harmadik lemezre észbe kaptak, vagy ösztönösen nyesegették le a felesleges témákat a dalokról, arról nincs hiteles információm. Tény, hogy harmadik nekifutásra az eddigi legrövidebb, LP-formátumra kalibrált anyagukat vágták hozzánk. A Sarcator alapításakor még az általános iskolai padjára zenekari logókat firkálgató gitáros/énekes, Mateo Tervonen sorsa előre meg volt írva. Apja, a The Crown gitáros Marko minden bizonnyal már idejekorán megfertőzte őt a metallal. A basszusgitáros Felix Lindkvist, az ütős Jesper Rosén, és a tavaly csatlakozott másodgitáros, Leo Buchalle ugyan egy-két évvel idősebbek nála, de ők is a húszas éveik első felét tapossák.

A már emlegetett német thrash trió tagjai közül elsősorban a Kreator lehetett a fő inspiráció, a másodlagos forrás minden bizonnyal a Destruction volt, a Sodom korai munkáinak szele meg csak megcsapta a fiatalokat. A tempókat sokszor a maximumra pörgetik fel, de a megtördelt dalszerkezetek sem állnak távol tőlük. A zabolátlanság esetenként a Carnal Forge és a Defleshed attitűdjét idézi – hogy Svédországon belül maradjunk. Mateo hisztérikus fröcsögése is a Mille/Schmier tengely környékéről eredeztethető. Bajban lennék, ha dalokat kellene kiemelnem. Az idei csomag egyes darabjai ugyanis a megfontoltan építkező, a második lemez megoldásait idéző Where The Void Begins kivételével nem lengenek ki semmilyen irányba sem. A sehová sem tartó, de hat percig húzott Closure instrumentális közjátékát meg inkább nem is említem. A maradék hat hagyományos dal viszont részemről okés.

Nyilvánvaló, hogy a Swarming Angels & Flies az ősökkel való összehasonlításban labdába sem rúghat, a huszonegyedik század olyan underground thrash klasszikusai mögötti felsorolásban azonban megemlíthető a Sarcator idei anyaga, mint a Mantic Ritual egyetlen korongja, a Lazarus A.D.: The Onslaught-ja vagy mondjuk a Dew-Scented: Inwards lemeze.