Múltkor megkérdezték tőlünk, hogy hogyan is osztjuk ki egymás közt az albumokat? Azt feleltem, hogy darts nyilacskákat dobálunk egy szerencsekerékre bekötött szemmel a szerkesztőségben. Ezzel csak az a baj, hogy nincs dartsunk (illetve nekem nincs) és a szerkesztőség is egy virtuális szoba maximum, amikor körlevél van. Szóval...van, amit mi magunk kipecázunk és van, amikor a kedves Főszerkesztő bombáz minket albumokkal. Így kaptam meg a DVNE zenekar Etemen Ænka című albumát is.
A név ismerős volt, csak nem tudtam, hogy a benyomás az pozitív volt vagy negatív? Mondjuk valószínű, hogy egyik sem, mert akkor emlékeznék, vagy pedig köpném a zenekart. Így kíváncsian vetettem magam bele ebbe az anyagba, noha az albumborító láttán volt egy kis Naxatras utánérzésem. De végül is meló mellett elfért, miért is ne hallgatnám meg, ha már csak nekem küldték. Az Etemen Ænka a zenekar második nagylemeze, noha lassan tíz éve működik a banda. Egészen pontosan 2013-ban hozták ki az első EP-jüket, amit még egy, majd pedig az első album az Asheran követett 2017-ben. Ezek után egy újabb EP és most itt van a friss album. A zenekar Edinburgh-ből származik, ami engem ma érdekesen érint. Kátai Tamás (Thy Catafalque) pont ma jelentette be az új lemezeit, amiket még ebben a városban írt, és mesélt Edinburgh-höz való vonzalmáról. Érdekes egybeesés, noha ez csak egy mellékszálja a történetnek.
Az öt tagú brigád eléggé meglepett a kicsivel több, mint egy órás anyagával amit a Metal Blade zászlaja alatt hoztak ki. Pláne érdekes, hogy ez a kiadó nem igazán az ilyen típusú zenékre van specializálódva, ahogy én tudom. Igazából marha nehéz behatárolni a srácok munkásságát. A noise-progresszív elemek aktívan részt vesznek, ez tuti, de közben vannak olyan öblös hörgések/ordítások, amik nem igazán erre a műfajra jellemzőek. A tíz dalt eszméletlen nehéz egyben megemészteni, megérlelni. Nekem is kellett hozzá egy kis idő, noha pontosan ilyen zene volt az, ami most hiányzott a napjaimból.
Már a legelső dalban egy totálisan elszállós, szarrá effektelt gitárhangzást kapunk, amit egy kellemes énekkel színesítenek meg, hogy miután a dob felpörgött, utána egy nyakatekert riffel végezzenek ki már a legelső dalban. Az Enûma Eliš címet viselő szerzemény egyből megmutatja, hogy itt olyan kavalkád lesz, amire abszolút nem számítasz az első pár másodperc után. A hörgése a srácnak annyira karakteres, annyira telt, összetett, szépen kigyakorolt, hogy imádom hallgatni. Nem túl krákogó, de nem is az a bélkiszakítós, hanem az arany középút. Tökéletes. A cinek ebben a dalban annyira gyönyörűen szólnak, de úgy ámblokk a dob is, hogy csak arra tudok gondolni, ezt a hangzást, hogy lehetne elsajátítani, illetve ehhez hasonlót alkotni. És amíg ezen agyalok, addig egy bontogatós, kellemes, tiszta gitárhangzással lezárják a dalt, hogy aztán átvezessenek a következőbe, ami egy sokkal keményebb, lassabb, kicsit doomosabb gitártémába visz tovább. A Towers egy olyan szerzemény, ami bővelkedik az effektpedálok adta lehetőségekben. Aki csípi a kicsit technikásabb stoner zenét, annak tutira bejön majd. Én elsőre a Russian Circles-re asszociáltam, noha ugye az instrumentális zenekar. A megközelítés hasonló, nem pedig a zene, ez fontos. Itt is agyas témák vannak, ki van gondolva a zene, de nincs elfelejtve az sem, hogy hallgatni kell a zsigereinkre, az ösztöneinkre. Ebben a dalban imádom a lábcines témát a dal közepe felé járva. Amúgy ez egy nagyobb falat dalocska, ugyanis majdnem tíz perc hosszú, ez idő alatt pedig rengeteg dolog történik.
A harmadik tétel a lemezen a Court of the Matriarch, ami némi lélegzethez engedi jutni végre a hallgatót. Itt nincsenek agyontekert témák, hanem sokkal inkább egy atmoszférát, egy érzést próbálnak meg átadni a zenészek. Az ének is csak a dal vége felé indul be igazán. A nagy része egy instrumentális tétel igazából. Mondjuk mire beindul az ének, addigra visszatérnek a betegebb témák is. A Weighing of The Heartot egy időhúzásnak tartom, ami nélkül amúgy marhára teljes és rövidebb lehetne az album. Kicsit olyan, mintha csak bekapcsolva maradt volna a gép és felvették ezt is. Az Omega Severer egy olyan dal, ahol a zenekar a határait erősen súrolja a tiszta ének tekintetében. úgy vélem, hogy pont megtalálták az egészséges egyensúlyt, hogy meddig mehetnek el. A dal amúgy rendkívül összetett, önmagában is tökéletesen megállja a helyét, de van is idejük a srácoknak benne figurázni, ugyanis ez is tíz perc körül mozog. A dal felétől hallható egy utaztatós gitár téma, amit nagyon király kis tamos aláfestés erősít. Egyszerűen ez a rész beszippant. Olyan ez, mint amikor a Toolnál Maynard éppen nem énekel, és csak utazol a hömpölygő zenével, hogy aztán egy ordítással kiszakítsanak az egészből és elkezd mozgatni a nyakadat. Ezt követi az Adræden, ami a számomra megint csak időhúzás, ellenben az utána következő Sì-XIV a lemez egyik legjobb dala, ha csak nem a DVNE munkásságának legjobb szerzeménye. Olyan Empross (Russian Circles) albumot megidéző riffek vannak benne, amiket nagyon sok zenekar megirigyelne, sőt irigyelni is kell. Ha erre a dalra nem kezded el mozgatni a nyakadat, vagy nem érzel csak késztetést rá, akkor benned kell keresni a hibát.
Az tuti, hogy így az év negyedén túl vagyunk és ez az album ott van a top tízben, de ha olyan albumok jönnek, mint eddig akkor lehet, hogy az év legjobb albuma címre is esélyes marad. Az biztos, hogy pályázik rá, és az is biztos, hogy a legjobbak közt lesz.
Béke, Szeretet, Metal
