Kézenfekvőnek tűnne a friss The Idoru lemez kapcsán a This Callinggal való párhuzamokkal indítani. A két zenekar hasonló műfajban mozog, az aktuális lemezeik közel azonos időpontban jelentek meg, ráadásul a tagságot tekintve is akad, pontosabban akadt több átfedés. Azonban még a This Calling relatíve friss csapat, addig a The Idoru egy bő két évtizedes múltra visszatekintő, és az ötödik nagylemezénél tartó formáció.
A Newborn egyik utódzenekaraként rajtoló The Idoru ha nem is gyors egymásutánban, de folyamatos aktivitás mellett a melodikus hardcore – dallamos punk rock vonalon négy lemezt szállított le. Ezek sorában a 2011-es Time volt az utolsó darab, a visszatérő Undertow pedig április végén futott be a számomra eddig ismeretlen Black Star Foundation gondozásában.
Az előzményekre csak egy rövid gondolatsor erejéig térnék ki, ugyanis a csapat 2007-es Monologue-ja nálam az utóbbi két évtized hazai termésének azon ritka darabjai közé tartozik, melyeket a klasszikusok és a friss megjelenések mellett az egytől egyig kiváló dalai miatt még manapság is szívesen veszek elő. Az alapító gitáros, Szalkai Tibi társai pedig jelenleg az a Bödecs András énekes és Mohácsi Mátyás basszusgitáros, akik ezen a második The Idoru korongon is vele muzsikáltak. Szirota Márió dobos egyidejűleg a This Calling soraiban is érdekelt, ahonnan egyébként András pár napja, a szintén remek Nightlife című lemez megjelenése után távozott. Az aktuális The Idoru line up pedig a másik gitárossal, Varga Gergővel teljes.
A friss kiadványt kézbe véve elsőként Andrást kell dicsérnem, de nem csak a vokálok miatt, hanem a grafikák okán. Nemcsak a front, hanem a booklet rajzai is szemet gyönyörködtetőre sikerültek, de a borító mindent visz. A hangzást felesleges magasztalnom, az már a Monologue idején is patent volt; most három stúdióban is zajlottak a felvételek, a keverést és a mastert pedig a régi ismerős, Bodnár Péter intézte, aki amúgy a dobfelvételekért is felelt.
Bő négy évtizedes közhely, mégis ide kívánkozik, hogy egy punk rock lemez ideális terjedelme a félóra körül ingadozik. A The Idoru magára is húzta ezt a sablont, de ezen túl az Undertow esetében sablonosságnak nyoma sincs. Bevallom, szkeptikus voltam az új korong kapcsán, mondván, hogy a személyes etalon Monologue-ot úgysem tudják majd túlszárnyalni. A dalszerzés során bizonyára fel sem merült ilyen célzat. A The King Is Naked a maga metalos középrészével együtt egy lendületes, de végképp nem kiszámítható nyitó darab, a Sewn Shut pedig az első telitalálat. Sláger, de az atipikus fajtából, mármint szerkezetileg ugyan formabontó, de András rafinált dallamainak hála, mégis tapad-ragad. A The Center Of Everythinget talán egyszerűbb megfejteni, de csavarok itt is akadnak. Az első nyugis pillanat a himnikus Lighthouse-zal érkezik, a leginkább felszabadult téma címére az önmagukhoz képest szellősebben hangszerelt New Directions pályázhatna. A modern – nevezzük mondjuk rádiósnak – rock/metal és a melodikus hardcore határvonalán egyensúlyozó Until The End – Between Good And Evil párosa mellett a zenekar korai időszaka felé visszakacsintgató Mystery is kiemelést érdemel.
A jobbnál jobb gitárszólókkal megpakolt Undertow az a ritka melodikus punk rock lemez, ami a jellegéből adódóan felpörgeti az embert; nem akar okoskodni, de odafigyelve, magára a zenére koncentrálva, közben a dalszövegeket olvasgatva is érdemes belemerülni. Ha a Monologue a tökéletes The Idoru lemez, akkor számomra az Undertow a diszkográfia ezüstérmes darabja.
