Michael Kiske, a Helloween egykori és jelenlegi énekese, tett néhány kanyart a pályafutása során, mielőtt visszatért a tökfejekhez. A Place Vendome is egy volt ezek közül, velük több nagylemezt is készített. Nézzük meg közelebbről a Streets of Fire-t, ami talán a legjobban sikerült, miközben lehet, hogy nem is hallottál róla.

Michael a Dickinson-iskola egyik éltanulójaként, nagyon fiatalon került a szárnyait bontogató Helloweenbe, a Keeper of the Seven Keys: Part I megjelenésekor (1987) még 20 éves sem volt. Ezt az albumot, valamint az egy évvel később érkezett folytatását talán egyik olvasónknak sem kell bemutatni, elég annyi, hogy onnan számítjuk a power metal műfaj létrejöttét. A csoda azonban nem tartott sokáig, a két Keeper… albumot készítő felállásból először Kai Hansen gitáros távozott (és megalapította a Gamma Rayt), majd egy felemás, de annál sikertelenebb album után Michael is. Ő azonban nemcsak a gyengélkedő Helloween-nek, de az egész műfajnak hátat fordított, és azt nyilatkozta akkoriban, hogy többé nem szeretne metált énekelni, illetve egy metálkoncert színpadán állni.

Ezt egy rövid ideig tartotta is. Bár folyamatosan aktív volt, és összesen négy szólólemezt készített, valóban sok minden volt ezeken, de metal az nem. Igen ám, de régi kollégája, Kai Hansen már 1995-ben rágni kezdte a fülét, hogy ugyan már énekeljen egy kicsit a Gamma Ray aktuális nagylemezén. A Land of the Free albumon végül egy teljes dalt bevállalt, egy másikban pedig vokálozott. Majd a frissen alakult Avantasia projektben is szerepet kapott; érdekesség, hogy ott az Ernie nevet használta, no nem mintha két hang után ne lett volna nyilvánvaló, kit takar a fedőnév.  Lassú folyamat volt tehát, míg visszatért a műfajhoz, de egy ilyen hangot kár lett volna veszni hagyni.

Így gondolta ezt Serafino Perugino, a Frontiers kiadó főnöke is, aki először 2004-ben kereste meg Michaelt egy hard rock/AOR supergroup ötletével, még a zenekarnév is tőle származik. Ha most felszaladt a szemöldököd, mert egy mondatban láttad a Frontiers kiadó nevét, valamint a supergroup szót, teljesen megértelek. Az olasz hard rock-specialista cég mostanság sajnos a mennyiségi szemléletet erőlteti, és havonta jelent be újabb formációkat, amelyek jellemzően két-három agyonhasznált énekessel, és házi zeneszerzőkkel dolgoznak. De 20 éve még más szelek fújtak: a Frontiers a dallamrock mentsvára és a műfaj túlélésének egyik letéteményese volt. Az ötlet pedig annyi volt, hogy fogták a műfaj egyik legjobb énekesét, és több zeneszerzővel együttműködve megkínálták néhány bitang jó hard rock dallal. Kiske mellett a projekt másik főszereplője Dennis Ward volt, aki a Pink Cream 69 alapítótagja, emellett basszusgitáros, zeneszerző és producer; ő felelt a zenei oldalért és a produkcióért. A koncepció bejött, a Place Vendome összesen négy nagylemezt készített, ami supergroup-körökben nem gyakran fordul elő. Mindegyik remekül sikerült, de talán a legjobban a második, a Streets of Fire.

Ha zeneszerető emberekkel beszélgetünk, gyakran felmerül, hogy mondjunk olyan lemezt, amelyiken sosem ugratunk egyetlen dalt sem. Ilyenkor legtöbbször az örök klasszikusok jönnek elő – teljes joggal. Ha a hard rock műfajra szűkítjük a kört, már nehezebb a feladat, nekem kapásból a Def Leppard – Hysteria jut csak eszembe. Illetve, szerintem a Streets of Fire is ilyen, megunhatatlan ez a 12 dal, nincs köztük gyenge láncszem. A felvételeket továbbra is Dennis Ward felügyelte, de ami a dalszerzést illeti, kisebb hadsereg dolgozott a Streets of Fire dalain. Nos, ehhez képest a lemez – bár sokszínű és változatos – mégis egységes képet mutat. Nincs válogatás-jellege, nagyon nem arról van szó, hogy minden közreműködő kikukázott valami félretett dalkezdeményt. És persze itt van Kiske, aki egyértelmű főszereplőként ragyogja be ezt a jutalomjátéknak is felfogható nagylemezt. Mindez a keverésben is tükröződik, hiába a finom, gazdag hangszerelés, az éneket domborították ki leginkább.

A címadó dallal indítanak, amire csont nélkül igaz a (talán elcsépelt) nagyívű, monumentális jelző, és nem csak a hatperces terjedelme miatt. A bevezetőjében egy szál zongorán játsszák el a fődallamot, majd belép a gitár, aztán még egy, jön az ének a visszafogott első versszakkal, a bridge-ben ott a fokozás, majd bumm, jön a refrén, benne a signature Kiske-sziréna. Egyértelműen rockos, de bárkinek meg merném mutatni, akár még az Euróvízión is el lehetne indítani. Garantált az instant dallamtapadás, mégsem slágeres; inkább olyan okos zene benyomását kelti. Nem állítom, hogy az összes dalt ismerem, amelyet Michael valaha elénekelt, de az biztos, hogy az egyik legjobb énekteljesítményét nyújtja ezen az albumon, kiváltképp a címadó dalban. Számomra a korai Helloween-ben még nyers volt, mostanra már jócskán megkopott, de ezen az anyagon hibátlan az énekhangja.

A lemezhez egy videóklipet is forgattak, méghozzá a My Guardian Angel dalra. Ez akár a címadó ikerpárja is lehetne, miközben még a szerzője sem ugyanaz (a Primal Fear-ből ismert Magnus Karlsson). Nem megy középtempó fölé, mégis van egy könnyed lüktetése, miközben a refrén alapján akár lassú is lehetne; nem is olyan könnyű az egyszeri fogalmaink mentén bekategorizálni. Vannak persze egyértelműbb lassúk is a lemezen, de érdekes, hogy egyik sem nyálas vagy szirupos, bár a Completely Breathless azért határeset, hehe. Cserébe a „nemlassúk” sem mennek el a glam-sleaze irányába, a teljes csomagra ráüthetjük az AOR pecsétet, maguk az alkotók is így definiálták. Még a két feldolgozás sem lóg ki az egységes összképből, már azért sem, mert nem közismert slágereket választottak. A Set Me Free a Casting Crowns dala, a lemezt záró I’d Die for You pedig a Soleil Moon-tól származik. Bevallom, én is csak erre a cikkre készülve tudtam meg, hogy ezek nem saját dalok. Még két dalt hadd emeljek ki: a rockosabb Believer a felemelő hangulatával, az A Scene in Replay pedig a bámulatosan építkező refrénjével tűnik ki. Előbbit szinte kedvünk lenne együtt tapsolni a zenészekkel, utóbbinál meg csak tátjuk a szánkat, hogy „ezt meg hogy.”

A Place Vendome ezután még két lemezt készített, szintén vegyes alkotógárdával. Azok is erősen ajánlottak, ha el tudod fogadni, hogy Michael Kiske nem power metalt, hanem AOR-t énekel rajtuk. Mivel sosem voltak hagyományos értelemben vett zenekar, nem tudhatjuk, hogy a 2017-es Close to the Sun volt-e a Place Vendome vége, vagy jön még új lemez valamikor. A főszereplő menet közben is projektezgetett, dolgozott Amanda Somerville énekesnővel, az Avantasia társulatával végre koncertezett is, sőt, Kai Hansennel közösen a metal műfajhoz is visszatalált a Unisonic bandával. És ahogy az közismert, időközben kibékült a helloween-es kollégákkal is, amiből egy új nagylemez (kritikánk ERRE), és hét határra szóló turné is kerekedett. Így zárult be a kör, a Keeper… albumokat feléneklő szőke tinifiú mára kopasz bácsi lett némi pocakkal, de újra békében a világgal és a régi zenésztársakkal. A Place Vendome projekt fontos állomás volt ezen az úton, a Streets of Fire lemez pedig a hard rock/AOR műfaj egyik kevésbé ismert gyöngyszeme lett. Ha megismerkednél vele, megtalálod a digitális felületeken, de annak idején CD-n is megjelent, sőt, pár éve bakeliten is kiadták. Garantálom, nem fogod megbánni, ha pedig hiányzik a power metálos Michael, az új Helloween album már készül…