A brit Kasabian annak ellenére, hogy az utóbbi húsz év egyik legsikeresebb indie zenekara, a hazai sajtóorgánumokban legutóbb nem a zenéje okán szerepelt, hanem az alapító-frontember, Tom Meighan személyes zűrjei miatt. A zűr talán enyhe kifejezés is, hiszen emberünk egy családon belüli bántalmazás miatt került ki a leicesteri zenekarból.

A sztori néhány kattintás után felgöngyölíthető, itt és most nem érzem helyénvalónak elemezgetni a történteket, az eseményekkel kapcsolatban véleményt nyilvánítani pedig valóban elbaltázott lépés lenne. Ezek tükrében bármilyen nehéz is, próbáljunk most a zenekarnál maradni! Nehéz, hiszen Meighan két évtizeden át a Kasabian arca volt, így – írnom is felesleges -, hogy a csapatot alapjaiban rázta meg az amúgy is jelentős médiavisszhangot kiváltó sztori. A lényeg, hogy a briteknek hat lemez után új frontembert kellett találniuk, melyet végül házon belül vezényeltek le. A gitáros, Sergio Pizzorno (aki a szólólemezeként is értékelhető új anyag kizárólagos dalszerzője) vállalta be a szólóéneket is.

A The Alchemist’s Euphoria pedig - érthető okokból - az eddigi leghosszabb szünet, öt év elteltével, augusztusban követte elődjét, a For Crying Out Loudot. A hetedik lemez újra az angol lemezlista élére került, a négy fősre fogyatkozott zenekar azonban a Szigetországon kívül továbbra is tisztes távolságból figyeli az ilyen-olyan toplisták élmezőnyét. Az idén negyedszázados bandát már az első lemez idején az indie gyűjtődobozba préselték, a kategória ma is helytálló, de kb. épp annyira semmitmondó, mintha szimplán rocknak neveznénk őket. Az idei album alapján sorokon keresztül írhatnám a rock szó elé a különféle jelzőket, az eredmény pedig csak egy még nagyobb katyvasz lenne azoknak, akik még nem futottak bele a zenekarba.

Néhány jelző azonban mégis idekívánkozik, úgy, mint a pszichedelikus, az alternatív, a space, az elektronikus, a progresszív vagy akár a dance. Szóval tipikusan brit cucc ez. A The Alchemist’s Euphorián a zenekar sikeresen művészkedik tovább, elég csak leragadni a borítónál… Azt már a hetvenes évek egyes előadóitól is megszokhattuk, hogy a borítókon se a banda neve, se a lemez címe nem szerepel (lásd pl. Led Zeppelin IV, illetve Pink Floyd). Az azonban nem bevett szokás, hogy az amúgy poszter formájúvá széthajtogatható bookletben ugyan ott vannak a dalszövegek, de a betűtípus és a formátum valódi kihívás elé állítják a hallgatót, ha valamit ki akar mazsolázni belőlük. Maga a korong meg elől-hátul koromfekete. De vissza az előző gondolatsorhoz; jelzők halmozása nélkül nézzük magát a zenét!

A Kasabian sosem fogalmazott túl terjengősen, a hetedik lemez a maga harmincnyolc percével azonban az eddigi legrövidebb korongjuk, ebben a tekintetben még az eddigi rekorder Empire-t is lenyomja. Hiába rövid, mégis korábbi önmagukhoz képest elég nehéz cucc ez; ahogy már utaltam rá, a kortárs populáris könnyűzenében ez már a művészet-kategória. Hangsúlyozom viszont, hogy csak a valóban populáris pályatársak lemezeinek viszonylatában az. Az underground mélyebb rétegeiben lubickoló hallgatók gyomrát nem fogja megfeküdni, ők talán érteni sem fogják, hogy mit jövök itt ilyen jelzőkkel.

A dalszerkesztés – mint sok hasonszőrű, de kevésbé szem előtt lévő pályatárs esetében – a hangulatteremtés jegyében zajlik. A zene áramlik ugyan, mégis kapaszkodókat nyújtva sodor magával, legyen szó olyan elektronikus alapú szerzeményről, mint például a Scriptvre vagy akár a post punkos ízeket is felvonultató Rocket Fuel, melyben a vokálok is gyakran egymásra vannak csúsztatva. Az utóbbi dramaturgiája is rendhagyó, a feszültség csak fokozódik, de a dal úgy igazán nem robban be, csak megy-megy előre. A Strictly Old Skool szintúgy hadilábon áll a hagyományos dalszerkesztés bevett formuláival. Az Alygatyr esetében már az első hallgatás alkalmával is találtam kapaszkodókat, de ezek alatt sem a refréneket értem, hanem csupán egy-egy jól elkapott dallamról van szó. Az æ space a címéhez illően egy sci-fi hangulatú átvezetés, még a The Wall azzal veri át a hallgatót, hogy úgy kezdődik, mint egy kb. huszonöt éves britpop sláger, közben meg egyáltalán nem sláger, jóllehet britpopnak britpop. A T.U.E. (the ultarviolet effect) levezetője késői Pink Floyd, a Stargazr pedig annyira gépies, hogy rocker fejjel nem is tudom kategorizálni.

El lehet veszni a dalokban, melyek látszólag csak jönnek és mennek, nincs irányuk és a céljuk is ismeretlen. A The Alcemist’s Euphoria tehát úgy lett művészi, hogy közben semmi igazán extrém sincs benne. A szerzemények egyes elemei bárki által befogadhatók, de az ezekből összeálló egész a sokadik hallgatás után is képes átláthatatlan maradni. Ha csak egy jelzőt használhatok a Kasabian friss lemezére, a végkövetkeztetés a progresszív lenne.