Közel harminc éve annak, hogy Michael Amott a magyar Metal Hammernek adott interjújában azt próbálta megmagyarázni, miért is hagyta ott a korszakos mestermű, a melodikus death metal egyik alaplemeze megjelenését követően a brit Carcasst. A régies hard rock – mai szóhasználattal élve: retro – muzsikában utazó Spiritual Beggars bemutatkozó lemeze számomra tovább árnyalta a képet, vagyis újabb kérdőjelekre adott okot. A dolgot végül a Carcass 1996-os keltezésű Swansong-ja és a Mike nevéhez fűződő újabb zenekar azon év őszén történt debütálása tette tisztába.
Jeff Walkerék utóbb átmenetinek bizonyult hattyúdala elment a death ’n’ roll irányába, Amott pedig csinált egy olyan hátraarcot, amit hallgatva mindenki elégedetten dőlhetett hátra, aki a Heartwork szellemében képzelte el a folytatást. Abban az időben persze a lemezek nem a megjelenés napján, hanem hosszú hónapokkal, mi több, esetenként akár évekkel később jutottak el a kelet-európai régió megfelelő zugaiba.
Az Arch Enemy debüt ráadásul eredendően a japán piacra készült. Így mire kibogoztam a szálakat, a csapat már a második lemezére fordult rá. A zenekar projekt jellegét erősítette, hogy a basszusgitárok feljátszásáért is felelős Mike mellett a másik gitáros az épphogy nagykorúvá cseperedett fiatalabb Amott tesó, a zenekari tapasztalatok nélküli Christopher lett. A vokálokért Mike egykori Carnage-beli kollégája Johan Liiva felelt, a dobos az At The Gates-es Adrian Erlandsson öccse, Daniel lett, akit a beavatottak legfeljebb az Eucharist ütőseként, a habzó szájú fanatikusok pedig a Liers In Wait soraiból ismerhettek.
Az összkép tehát akkor azt sugallta, hogy az AE nem egyéb, mint Michael Amott újabb projektje, pontosabban a Spiritual Beggars mögötti kettes számú zenekara. Abban az időszakban hellyel-közzel erről is volt szó. A valóság azonban korántsem volt ilyen egyértelmű, Christopher ugyanis bátyja egyenrangú partnereként mutatkozott be a Black Earth korongon. Az Amott fivérek nem csak a szólókon osztozkodtak, hanem a dalszerzés terén is testvériesen megosztották a feladatokat. Johan Liiva pedig az idei újrakiadás bookletjében élete egyik legjobb teljesítményeként emlékszik vissza az 1996-os Black Earth-re, legyen szó a dalokról, a szövegekről, a borítóról vagy magáról az atmoszféráról.
A mindenféle intro és felvezető nélkül a hallgatóra rontó Bury Me An Angel az első dal volt, amit Mike a friss zenekar számára összehozott; maga sem vitatja a nyilvánvaló Carcass hatásokat. Liiva hörgés/üvöltés között félúton lévő hangja persze más volt, mint Jeff Walker bömbölése. A szólókból pedig már itt, a legelején is kapunk egy csokorra valót. A dal szinte észrevétlenül megy át a Dark Insanity-be, ami számomra a lemez egyetlen gyengébb pontja. A gyenge persze csak Amott akkori önmagához mérten értendő; Christopher itteni szólója negyedszázad múltán is elismerő bólintásra készteti az embert. A fivérek által munkamegosztásban jegyzett középtempós Eureka a ragadós, alapra vett refrénjének köszönhetően maga a melodikus death metal sláger, újabb szólóorgiával megfűszerezve. Az Idolatress a főnök és az énekes közös dala, melynek kezdőriffje egyértelmű utalás a Heartwork lemezre. Szólója pedig főhajtás a mester, Michael Schenker munkássága előtt.
A lendületes Cosmic Retribution védjegye a középtájt Michael szólója után Christopher által elővezetett akusztikus téma, mely önmagában akkoriban már nem számított volna unikumnak. Azonban ilyen spanyolos dallamokat azelőtt és azóta sem hallottam melodeath anyagon. A rövid, instrumentális Demoniality kapcsán Michael a korai Trouble-t és a Candlemass nevét, valamint a zenekar doomos hatásait emlegeti; egyetértek vele. A csapkodós, thrashes Transmigration Macabre a Carcass: Necroticism… lemezének borongósabb, bonctermi témáit is megidézi. A Time Capsule félakusztikus átvezetője után érkező záródallal pedig végképp értelmet nyer a sokak által paradoxonnak tartott melodikus death metal kifejezés. Ha szerinted sem lehet dallamos a death metal, javaslom, hogy ebbe a dalba mindenképp fülelj bele. A Fields Of Desolation az Arch Enemy The Trooper-je is lehetne. A refrént ugyanis a gitárok játsszák, mely nem más, mint egy, a zsigerekben rögzülő melódia. Lehet mondogatni, hogy az idősebb Amott a kékhajú lánnyal készített utóbbi három Arch Enemy koronggal kiárusította a tehetségét, de aki ilyen dalt tud írni, az számomra minden vita felett áll.
A két évvel későbbi folytatás a Stigmata képében már egy más közegbe érkezett. Európában a Hammerfall, a Rhapsody és a Stratovarius jóvoltából 1997-ben a tradicionális metal ágazatban végbe ment egy kisebb átrendeződés. A melodikus death metal vonalon pedig a The Jester Race és a Whoracle lemezek nyomán egyre inkább az In Flames-nek állt a zászló, hiszen az At The Gates 1996-ban jégre lett téve. A Dark Tranquillity a black metalra szakosodott francia Osmose-nál nem a legjobb kezekben volt, a Children Of Bodom pedig a Something Wilddal még csak az első lépésen jutott túl.
A Stigmata talán a legtüskésebb, legbarátságtalanabb korong a Liiva-éra lemezei közül, egyben a teljes diszkográfia egyetlen olyan darabja, amelyen nem – pontosabban nem egyszemélyben - Daniel Erlandsson felelt a dobokért. A frontember emlékei is vegyesek az idén negyedszázados cuccról, melynek fő oka az, hogy a korabeli vokális teljesítményével nem volt maradéktalanul elégedett. Nos, én nem igazán tudok belekötni az itteni dolgaiba sem…
Mindenesetre hozzám hasonlóan Johan is a személyes kedvencei között emlegeti a Tears Of The Dead-et és a Let The Killing Begin kórusával is maradéktalanul elégedett. A nyitó Beast Of Man kapásból egy korszakos szerzemény, melynek érdekessége, hogy a booklet szerint ugyan Peter Wildoer ütötte fel, Mike jegyzetei és a digitális források tanúsága szerint azonban Daniel Erlandsson volt az elkövető. A címadó instrumentalizmusa az eredeti tervek szerint a lemez intrója lett volna, de végső pozíciójában egy átvezetővé vált a Beast Of Man és a refrénközpontú Sinister Mephisto közé ékelődve. A világvégi hangulatú szövegéhez passzoló, megfontoltabb tempójú, a második, majd a hatodik perc környékén egy-egy Carcass-gyökerű riffel megtámogatott Dark Of The Sun a maga hét percével a kifejtősebb AE dalok korai prototípusa. A leginkább az ifjabb Amott szólója révén emlékezetes, riffelős, középtempós Let The Killing Begin pedig egyes részleteiben visszaás Mike gyökereihez, egészen a Carnage időkig.
A Black Earth szerkezetileg a jól ismert AE-koreográfia szerint épül fel, külön introval, szólóhegyekkel, váltásokkal, és egy gyorsan rögzülő, jelen esetben faék egyszerűségű refrénnel. Különlegessége a kakofóniába forduló rész valahol, a dal utolsó harmadának kezdeténél. A Tears Of The Dead és a záró, nem kicsit Carcass-os Bridge Of Destiny közé ékelődő instrumentális átvezető, a Vox Stellarum a billentyűsökre épülő hangszerelése mellett azért is rendhagyó, mert elkövetője nem az Amott fivérek egyike, hanem a producer, Fredrik Nordström volt.
Az első két lemez dalai az új évezred során fokozatosan koptak ki a setlistekből. A korai szerzeményeknek csak egy rendhagyó, alapvetően a japánok igényeit kielégítő projekt életre hívása tudott igazságot szolgáltatni. A Black Earth formáció, soraiban az első lemezt készítő négyessel és azzal a Sharlee D’Angelo basszerrel, aki 1999 óta muzsikál Mike oldalán arra hivatott, hogy az első három lemez dalait élő fellépések útján a köztudatban tartsa. Stúdiólemezre ugyan nem számítok, nem számíthatok tőlük, de az első három AE korong feltétlen híveként érdekes eljátszani azzal a gondolattal, hogy ez az öt figura manapság vajon milyen zenével állna elő…
