Az idei újrakiadások apropóján a közelmúltban emlékeztem meg a svéd Arch Enemy első két lemezéről, az 1996-os Black Earth-ről és a két évvel későbbi Stigmata korongról. Az újrakiadások időközben folytatódtak, így időrendben haladva idézzük fel a Liiva-korszak betetőzését, az 1999-es Burning Bridges-t és utódját, a tábort alaposan megosztó Wages Of Sint!
Az egykori Carcass gitáros, Michael Amott öccsével közös projektjeként indult csapat már a debütáló koronggal megvetette a lábát a japánoknál, az 1998-as folytatás pedig Európában is megágyazott a zenekarnak. Jól jellemzi az AE korabeli pozícióját, hogy Mike-ék 1999-ben a Projectorral útra kelő Dark Tranquillity, a Hatebreeder-korszakos Children Of Bodom és a Colony lemezes In Flames társaságában kezdtek koncertsorozatba - 1999 baromi erős év volt a melodikus death metal vonalon - , melyet eleve négy főzenekaros körútként dobtak a köztudatba.
Ha még jók az emlékeim, az Arch Enemy amúgy közvetlenül Jesper Strömbladék előtt lépett színpadra… Mivel a csapat komolyan belevetette magát a koncertezésbe, a lemezfelvétel előtt egy bizonyos ponton még erősítésre volt szükség. Az ifjabb Amott fivér, Chris Armageddon nevű zenekarában is érdekelt Martin Bengtsson bőgős élő teljesítményével elégedetlen zenekarvezető egy gyors cserét eszközölt. A Mercyful Fate sorait is erősítő Sharlee D’Angelo kezdetben csak kisegítő jelleggel csatlakozott a zenekarhoz, aztán jól náluk is ragadt. Mike és a dobos Daniel Erlandsson mellett máig ő a harmadik biztos pont a felállásban.
A harmadik nagylemezt tehát már ez az ötös rögzítette, hol máshol, mint a jól bevált göteborgi Fredman stúdióban, Fredrik Nordström irányítása mellett. Az sem volt újdonság, hogy a producer billentyűs hangszereken is közreműködött a dalokban. Ha a tizenegy sorlemez közül meg kellene neveznem a kedvenc Arch Enemy korongomat, a Burning Bridges bármilyen lelkiállapotban az első öt között lenne. Az 1999-es lemezt a rajongótábor sem véletlenül tartja az egyik közmegegyezéses hivatkozási alapnak. A barátságtalanabb, tüskésebb Stigmata után a két Amott harmadik nekifutásra egy melodikus death metal slágergyűjteménnyel állt elő, amin mai füllel is nehéz fogást találni. Kompakt, kerek dalcsokor, melyben a záró-címadó képében még némi kísérletezésnek is jutott hely.
A kezdő ötösről felesleges is bármit írni, ezek a nóták akár shuffle-üzemmódban is hallgathatók, hiszen bármelyikük megállná a helyét a dallista pole pozíciójában. Az eleve nyitódalnak íródott The Immortal örök AE-klasszikus, melynek szövegében Michael és Johan - a címnek megfelelően - a halhatatlanság témakörét igyekeztek körbejárni. Az idősebb Amott fivér személyes kedvence, a Dead Inside és a soron következő Pilgrim-Silverwing-Demonic Science trió azonos recept szerint íródtak, azaz Michael jegyzi a dalszövegeket, a zenei oldalt pedig a fivérek közösen rakták össze. Az első négy tétel számomra a zenekar diszkográfiájának legerősebb A-oldalát képezi. A B/2-es Seed Of Hate-ben visszaköszönnek Chris ’80-as évekbeli hatásai, vagyis Marty Friedman korai szólólemezei, illetve a klasszikus Malmsteen cuccok. A némi technikai bemutató szerepét is betöltő Angelclaw után érkező címadó pedig így, bő két évtized távlatából nézve is egy rendhagyó kísérlet, mely bátran keveri a csapatfőnök zenei hatásait. A Spiritual Beggars-os kolléga, a billentyűs Per Wiberg játéka eleve ad egy ’70-es éveket idéző ízt a szerzeménynek, de a doomos riffek révén bekerül a képbe némi Candlemass és korai Trouble is. Ha egy kicsit felpörgetnék a tempót, és nem Liiva felelne a vokálokért, akár a Lelki szegények repertoárjába is be lehetne préselni.
Három ilyen lemezzel a hátuk mögött 2000-ben a rajongótábort hidegzuhanyként érte, hogy Amotték megváltak Liivától, vigaszt pedig nem igazán jelenthetett, hogy személyes szinten nem estek egymás torkának, a sajtóban nem mentek bele az adok-kapokba. Liiva távozása után sokan elengedték a zenekart, és az új énekes ismeretében esélyt sem adtak a folytatásnak. A német Angela Gossow ugyan nem az első női előadó volt, aki extrém énekhangot hozott a metalba, hiszen Sabina Classen (Holy Moses) már a ’80-as évtized közepén thrash metalra vokálozott, Lori Bravo (Nuclear Death) pedig a ’90-es évek elején death-grind muzsikára énekelt, az underground bugyraiból akár további példák is hozhatók. A nagyközönség elé viszont az előéletét tekintve csak regionális szinten ismert germán death metal zenekarokban (Asmodina, illetve Mistress) szerepelt, Carcass fanatikus Angela vitte ki az extrém női vokálokat.
Azaz utóbbi helyett indokoltabb lenne az egyes szám használata, hiszen az új énekes a Wages Of Sinen meglehetősen fantáziátlan, szinte egyetlen hangon elővezetett extrém vokállal állt elő. Be kell valljam, hogy a japánoknál már 2001-ben kihozott, nálunk viszont hivatalosan csak a következő év tavaszán megjelent negyedik lemezt bő két évtizede hatalmas csalódásként éltem meg. Az egydimenziós rikácsolást ugyanis nem csak fantáziátlannak, hanem az Amott tesók játékához méltatlannak éreztem. A női énekes leigazolása elsőre nem tűnt többnek egy marketing trükknél, ennek viszont határozottan ellentmondott, hogy javarészt eltűnt a Burning Bridges dalcentrikus megközelítése.
Évek, mi több, talán évtizedek óta nem is hallgattam ezt az anyagot, az idei újrakiadás apropóján viszont megpróbáltam tiszta lappal közelíteni az első Angelás koronghoz. Azonban a lényeget tekintve ma is ugyanaz a bajom vele, mint a megjelenése idején; Angela – akkori – hangja egyszerűen kevés volt az itteni zenéhez. A slágermentességet viszont ma már a Wages Of Sin legnagyobb erényének tartom. Az itteni háromnegyed óra kevés kapaszkodót adhat annak, aki az Angela-korszak albumai közül elsőként épp ezzel a lemezzel akar ismerkedni. A borító kép- és színvilága – némi Reign In Blood utánérzés társaságában - kísértetiesen idézi az At The Gates: Slaughter Of The Soul-jának frontját.
A zene azonban tipikus Arch Enemy, a barátságtalanabb Stigmata után akár ebbe az irányba is tovább léphettek volna. Az előző mondataimnak épp a nyitó Enemy Within mond ellent leginkább, hiszen ez a nóta a debüt gyors/melodikus vonalával rokon. A váltott szólók pedig a Painkiller lemezes Judas Priest tempósabb darabjainak szólóbetéteit idézik. A döngölősebb, Michael Schenkeres gitárszólóval feldobott Burning Angel egy nehezebb darab, ahogy a modern metalos gitáralapokra felhúzott, amúgy ügyes váltásokra épülő Heart Of Darkness sem hat elsőre. Ének terén máig az utóbbit tartom a mélypontnak azzal a jellegtelen, se nem rikácsolós, se nem hörgős vokalizálással. A klipes Ravenous amúgy The Trooper/The Clairvoyant-módra a zenéje, a melódiái révén hozza a valódi refrént. A sötét, alkalmasint disszonáns, doomos riffekkel felvezetett Savage Messiah utáni, felpörgetett Dead Bury Their Dead-ben szerencsére kevesebb az énekelni való, így nagyobb tér juthat a hangszeres szekciónak. A záró darabok közül a thrashes (régi Kreatort idéző) kalapálással feldobott The First Deadly Sin és a rövid, modern metalos Behind The Smile érdemelnek kiemelést.
A Gossow-éra első CD-je nálam ugyan sosem lesz ott a fent emlegetett zenekari top 5-ben, azonban a két Amott gitárjátéka ha nem is képes feledtetni, de némileg ellensúlyozza a karakter nélküli vokalizálást. Az Arch Enemy diszkográfia felidézését pedig a kikezdhetetlen Burning Bridges és a könnyen támadható Wages Of Sin után az utóbbihoz hasonló megítélésű Anthems Of Rebellion és Doomsday Machine párossal fogjuk folytatni.
