Arch Enemy-ügyben az a tapasztalatom, hogy a rajongók egy részét az énekes személye osztja két csoportba. Ezzel persze semmi okosat sem mondok, hiszen a frontemberek cserélgetése minden bandánál kényes ügy. Michael Amotték esetében azonban a rajongói megosztottság fő generátora nem csupán az énekes személye, hanem annak neme is.
A Liiva-tábor egy része az AE mikrofonja mögött nem tudta elfogadni Angela Gossow-ot, ahogy számukra az énekesnő utódja sem okozott szemléletváltást. Én meg úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy Carcass fanatikusként és a Liiva-korszak rajongójaként a Gossow-érával nem nagyon tudtam mit kezdeni, azonban a 2014-es War Eternal, vagyis Alissa White-Gluz bemutatkozó anyaga újra a banda oldalára állított. Logikát nem is keresek a dolgok mögött. Amúgy meg az egész fenti okfejtést lazán át is húzhatnám, hiszen énekestől/énekesnőtől - részben - függetlenül a zenekar muzsikája is jelentős változásokon esett át az utóbbi negyedszázadban, noha a stílus alapvetően mindig is melodikus death metal maradt.
Az Arch Enemy a mainstream kapujában toporog, mi több, sokak szerint már rég maguk mögött hagyták az undergroundot. A mai zeneiparban nehéz meghúzni ezt a bizonyos határt, és nem is érzem tisztemnek, hogy ebben a kérdésben állást foglalják. A Deceivers augusztusi megjelenése óta ezt sokan megtették helyettem. Két és fél hónap alatt már mindenkinél leülepedett a lemez, mely olyan pályatársak aktuális anyagaival azonos időben jelent meg, mint az Amon Amarth és a The Halo Effect. Az utóbbi kettőről kollégám már megemlékezett ezeken a hasábokon, az Arch Enemy-vel azonban még adósak maradtunk.
Ha választanom kellene az idei év három legfontosabb melodikus death metal anyaga közül, bajban lennék, legszívesebben egyszerre hallgatnám mindhármat, a nyár végén vetésforgóban pörögtek is a lejátszóban. A két régi név számomra hozta a kötelezőt és a The Halo Effect is megfelelt a tagok személye alapján vele szemben támasztott elvárásaimnak. Nos, valahol ennél a gondolatnál keresném a kulcsot az új Arch Enemy lemezhez is.
A saját stílus már rég kiforrott, a finomhangolások megtörténtek, ezeken komolyabban változtatni úgy már nem lehet, hogy a banda zenei világa ne forduljon ki a sarkaiból, vagy legalábbis ne változzon drasztikusan. Az ötvenes éveikben járó dalszerzők már nem fognak meglepő vagy innovatív dolgokkal előállni, ezt jobb elfogadni. Ha így teszünk, és bírjuk Amott Spiritual Beggars-on kívüli zenei világát, garantáltan nem fogunk csalódni. A Deceivers is egy AE slágergyűjtemény, de ezek a nóták – számomra – most nem olyan instant slágerek, mint a legutóbbi korong dalai voltak. Valamivel több hallgatást igényelnek.
A Jacob Hansen által jegyzett anyag minden lehetséges cuccon tesztelve kiválóan szól, de ugye ez sem újdonság Amotték háza táján. A friss lemez ajánlóiban a főnök mellett/után visszatérően az énekesnő és az ex-Nevermore-os Jeff Loomis kerülnek szóba, én most mégis a dobos Daniel Erlandssont emlegetném elsőként, aki Michael oldalán nemcsak társproducer és szerzőtárs volt, hanem hangmérnökként is közreműködött, sőt a billentyűsökért szintén ő felelt. Keveset emlegetjük, de a széttetovált dobos Amott hű fegyverhordozója. A másik mellékszereplő pedig, akit meg kell említenem, az ifjabb Amott, aki a House Of Mirrors, a Poisoned Arrow daloknál a zeneszerzésben működött közre. A csellóval színesített Poisoned Arrow engem a The Eagle Flies Alone-ra emlékeztet, dinamikájában a legutóbbi lemez klipes dalát idézi. A House Of Mirrors-ban az énekesnő árnyalatnyi rekesztős vokált is hoz az acsarkodások mellé.
Alissa énekdallamai egyébként a nyitó dalban szépek is, meg jók is, de szerencsére nem erőlteti a tiszta éneket, nekem legalábbis ezzel kapcsolatban nincs hiányérzetem. A kvázi címadó Deceiver, Deceiver egy kétfelé osztott szerzemény, a lendületes első rész után jön a döngölősebb második fele, a szólóval együtt visszagyorsítva a tempót. Az In The Eye Of The Storm meg olyan, mint a Colony, vagy még inkább a Clayman-korszakos In Flames volt. A hasonlat persze sántít, kétlem ugyanis, hogy Jesper Störmbladék bármilyen hatással lettek volna a velük szinte szinkronban indult Arch Enemy-re. A The Watcher egy egyszerűbb, mondhatni nyílegyenes vonalvezetésű zúzda, de a kerekre írt refrén és a többkörös szóló sokat dob rajta. Ha már a szólók, érdekes, hogy Jeff Loomis szinte minden dalban szerephez jut, de a szerzőként nem járult hozzá az idei albumhoz. A Sunset Over The Empire egy új korszakos AE sláger, himnikus, akár énekelhető gitárdallamokkal, rafinált, de mégis áttekinthető alapokkal. A komor Spreading Black Wings-et a bookletben L-G Petrov emlékének ajánlják, az énekmentes Mourning Star átvezetése még rá is erősít erre a hangulatra. Az One Last Time pont olyan, amilyennek egy tizedik dalnak lennie kell, Alissa itt is finoman kísérletezget a vokálokkal. A lemezt pedig az Exiled From Earth melodeath himnusza zárja.
A Deceivers tehát az Arch Enemy diszkográfiájának logikusan következő darabja. A magas minőség pedig ebből eredően garantált, ahogy az is, hogy igazi meglepetések már nincsenek a csapat fiókjában. Objektíven nézve a dolgot, 4,5 pont, a tárgyilagosságot félre dobva azonban megvan az 5 is.
