A közelmúltban kitárgyalt Wages Of Sinnel az Arch Enemy végérvényesen elvesztette a kult státuszt, sokak szemében pedig pusztán a frissen leigazolt énekesnő személyéből adódóan a melodikus death metal csapatok – egyik – céltáblájává vált. A pályaív azonban a 2000-es évek első évtizedében a népszerűség tekintetében a megosztónak bizonyuló lemezek ellenére továbbra is felfelé ívelt. Ahogy azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy épp ezek az évek voltak azok, amikor a zenekar a felállását tekintve a legstabilabb volt.
Christopher Amott akkor még csak átmenetinek bizonyult kiugrása ellenére sorozatban öt nagylemezt és egy, a régi, Johan Liiva-korszakos dalok újrázását tartalmazó gyűjteményt is jegyez a két Amott, Angela Gossow és az Erlandsson - D’Angelo ritmusduó alkotta ötös. Visszatekintő sorozatunk harmadik részeként most az idei újrakiadások apropóján ezen lemezek második és harmadik darabjai, azaz a 2003-as Anthems Of Rebellion és a 2005-ös keltezésű Doomsday Machine korongok felidézésével folytatjuk.
A Wages Of Sinnel Angela egysíkú vokáljai miatt kötözködtem, 2001-ben pedig épp az ő hangproblémái miatt kellett lemondaniuk a japán turné néhány állomását. Az Anthems… lemezen viszont egy megújult hörgőgép tért vissza a zenekar élére. A vokális téren sokkal pozitívabb összképben pedig bizonyára egy külső körülmény is közrejátszott. A zenekar holdudvarához tartozó Fredrik Nordströmöt ugyanis egy későbbi nagyágyú, Andy Sneap váltotta a produceri székben.
Ahogy maga Angela is elmondta egy korabeli interjúban, Sneap Nordströmmel ellentétben nem haver, hanem elsősorban egy külső szakember volt, aki a stúdiózást is a saját szabályrendszere szerint, fix napi beosztással vezényelte le. Az extrém vokálokból pedig mindent kihozott, amire Angela akkoriban képes volt, sőt a zenekar történetében első ízben néhány dallamos énektéma erejéig Chris Amott is odaállt a mikrofon mögé.
Logikát felesleges keresni a dologban, de ettől még tény, hogy nálam elsősorban a diszkográfia páratlan sorszámú lemezei működnek. Az ötödik korong pedig minden szempontból előrelépésnek tűnt a Wages Of Sin esetlenségéhez képest. Az énektémákat már említettem, azonban a 2003-as nóták úgy lettek melodikusak és emlékezetesek, hogy a durva él sem veszett ki belőlük, mi több, a komplett anyag egy valóban változatos dalgyűjtemény. A hangzás pedig szimplán az Arch Enemy addigi legjobbjaként jellemezhető. Angela ebben az időszakban a kedvenc AE korongjának a debütáló Black Earth-öt tartotta; kétlem, hogy ez bármilyen szinten hatással lett volna a végeredményre, de az Anthems… esetében a legközelebbi rokonságot épp ezzel az első lemezzel érzem.
Az Anthems Of Rebellion dalszövegeinek jelentős része a lázadás témakörét járja körbe, illetve a sci-fi fanatikus Mike olvasmány és film élményeiből is sok helyen merítkeznek. Több lemezük fenntartások nélkül helyezhető a „melodikus death metal slágergyűjtemény” nevű dobozba, és a 2003-as anyagra is maradéktalanul illik ez a jellemzés. Gondoljunk csak a We Will Rise-ra, a Dead Eyes See No Future-re vagy a dallambajnok End Of The Line-ra, netán a brutál Despicable Heroes-ra, esetleg a borultabb Exist To Exitre. Mind más és mind emlékezetes darab, rajtuk keresztül pedig szűk háromnegyedórában mindaz felvonul, amit és ahogy ebben az irányzatban el lehet játszani. Erlandsson és D’Angelo jelzésértékkel dalszerzőkként is szerephez jutottak, legyenek ezek bármilyen apróságok, nagy szó, hogy a két Amott mellett érdemben bármibe is bele tudtak szólni. A további nóták elemezgetése helyett húsz év távlatából inkább csak a két rövid instrumentális darabra, a Marching On A Dead End Roadra és az Anthemre hívnám fel a figyelmet.
Az Enemies Of Reality-korszakos Nevermore-ral közös lemezbemutató turnétól erősebb előzenekari pozíciót azokban az években nehéz lett volna elképzelni, és a csapat élőben is learatta a megérdemelt babérokat. 2005-ben az Ozzfesten is bemutatkozhattak az amerikai közönségnek, igaz csak a kisszínpadon és a délutáni műsorsávban. Itt már elővették a Nemesis című dalt, néhány koncerten pedig a My Apocalypse is bekerült a setlistbe. Az Anthems Of Rebellionnel Angela nálam kiköszörülte az előző lemezen ütött csorbát, a két évvel későbbi Doomsday Machine-re pedig – azt nem írom, hogy a pályája zenitjén tartó, de – egy ereje teljében lévő ötös fordult rá.
A hatodik lemez viszont a maga idején több helyről megkapta a nem túl hízelgő robotpilóta-üzemmóddal való párhuzamot. Tény, hogy a Doomsday… semmi újat nem hozott az előzmények tükrében, azonban mai füllel sem érzem úgy, hogy a két Amott csak úgy csuklóból rázta volna ki az idén nagykorúvá vált hatodik korongot. Andy Sneap minden tekintetben bevált a produceri székben, így tehát más név szóba sem kerülhetett.
A két lemez valahogy úgy viszonyul egymáshoz, mint a Metallica Ride The Lightning és Master Of Puppets albumai, szóval kb. ugyanazt kapjuk a folytatástól, csak csiszoltabb, érettebb, némileg komolyabb formában. Jelen esetben akár még a komplexebb is a felsorolás végére tehető. A Doomsday… dalai ugyanis közvetlen elődjétől nehezebben találtak utat a hallgatóhoz.
Az egyes szerzeményekben ezúttal is rengeteg volt a felfedezni való. A végső kihalással foglalkozó My Apocalypse és a Mechanic God Creation talán a legnehezebb darabok, a Nemesis és az Out For Blood pedig a legkönnyebben megfoghatók, köztük pedig ott a teljes AE-skála. A nóták sorában akad huszonegyedik századi köntösben elővezetett nyugati parti thrashelés (I Am Legend/Out For Blood), technikás instrumentális (Hybrids Of Steel), ahogy német nyelvű címet kapott sorozatgyártmány (Machtkampf) és töltelék gyanús darab is (Carry The Cross).
A Doomsday Machine egy sokszínű arcot bemutatni képes zenekar végletekig kidolgozott lemeze, mely tökéletesen simul az Angela-korszak darabjai közé, emiatt számomra nem is emelkedik ki azok közül. Ezen a ponton pedig ha fenntartások nélkül nem is elfogadható, de nyugtázható a sokak által nehezményezett, automata üzemmódra történő átállás. A lendület, a világkörülivé hizlalt turné, a stabil felállás és a masszív kiadói háttér azonban vitte tovább a szekeret, a zenekar pedig tovább tudta növelni a népszerűségét.
Az Arch Enemy stabilan ráállt a kétévenkénti lemezciklusra, beiktatva ebbe a sorozatba a Johan Liiva nevéhez köthető dalok újragondolásait tartalmazó 2009-es The Root Of All Evilt is. Legközelebb pedig az Angelás időszak utolsó két sorlemezével, a Rise Of The Tyrant, illetve a Khaos Legions albumokkal folytatjuk és zárjuk a 2023-as újrakiadások révén esedékessé vált visszatekintő sorozatunkat.
