Ha ezt a lemezt valaki úgy hallgatja meg, hogy nem ismeri a zenekart, annak fogalma sem lesz, hogy ez a banda miért alapvetés. Huszonegyedik századi stadionrock, oszt ennyi. És igazából tényleg nem több már ennél, de a múltban az asztalra tett alkotások azért mindenképpen többre predesztinálják Őket annál, hogy ennyivel elintézzük a dolgot.
A lemez csak a kilencedik a sorban, de hát nyolc évig semmit sem csináltak azt is lassan, úgyhogy nem csodálkozunk. Mivel 2008 a régen nagy csapatok, „adjunk ki új lemezt!” szlogennel ellátott éve, így ők is nekiveselkedtek. Hogy mennyire ment ez séróból vagy mennyit erőlködtek az a végeredmény színvonalából nem vonható le következtetésként, de örüljünk, hogy itt vannak és előéletüket ismerve egyáltalán még élnek; illetve Mick Mars már alig.
Ennek ellenére a színvonal egyenletesen magas, még ha felhőkarcolói magaslatokba nem is emelkedik. Háromnegyed óra jó kis amerikai glam-rock, néhol egy kis súllyal, de alapvetően kiemelkedő nóták nélkül.
A L.A.M.F. című intróval nyit a lemez, amely inkább filmzenei aláfestés, mint önálló nóta. A kettes – enyhén punkos – Face Down In The Dirt viszont király kis nóta van húzása és dög is van benne, csak olyan érzésem támad, mintha már hallottam volna. Vince Neil azonban kiválóakat énekel benne. A következő What's It Gonna Take amolyan rádiós nóta, mindenféle izgalom nélkül. A négyes Doown At The Whisky kicsit bugyuta énektémákkal operál, de összességében a benne lévő sodrás és riffek miatt jó kis koncertkedvenc lehet belőle. Az ezt követő címadó egyértelműen a lemez legjobb dala egy apró hibája van csak a tizenkettő egy tucat típusú refrén, de a legtöbbeknek pont ezért fog tetszeni. Amúgy abszolút mai Mötley, pont így kell szólnia. A Motherfucker Of The Year jó kis dörmögős témákra épül, modern kivitelezésben és színezéssel. Nem rossz nóta. A hetes The Animal In Me komor hangulata, melankóliája kicsit megtöri a lendületet. Tulajdonképpen ez a lassú szám a lemezen, csak kicsit sötét lett.
A Welcome To The Machine ez után gyorsvonatként robog át a hallgatón. Kiváló gitár és ritmusjáték jellemzi és a dög is benne van, nem kicsi. A következő Just Another Psycho komor gitárjai után elég bárgyú énektémákban folytatja és ez egy kicsit elcseszi az összképet, bár lehet hogy ilyennek szánták. A vidám Chicks=Trouble abszolút a 80-as évekbeli Crüe-t idézi egész magas színvonalon. A tizenegyes This Ain't Love Song sajnos megint egy átlagos darab, ezerszer hallott témákkal. A kiváló ének dallamokat kicsit bolondos gitárjátékkal kombináló White Trash Circus a lemez jobb pillanatai közé tartozik. A zakatoló, rohanó Goin' Out Swingin' pedig emlékezetesen zárja le a lemezt.
Valahogy úgy vagyok vele, hogy a Saints Of Los Angeles egy kicsit átlagos önmagukhoz mérve és az igazi valahol a 80-as évek közepén-végén volt ez az egész. De ha azt nézem, hogy a mai zenei termésben hova helyezhető a lemez, akkor az már árnyalja egy kicsit képet, ami a pontozásban egy magasabb számot mindenképpen megér.
8/10
Saints Of Los Angeles (live)
