Talán a befeketített sludge/doom a leginkább bárdolatlan fémzenei irányzat a grindcore mellett. Ugyebár a végletek zenéiről van szó. Még utóbbi manapság sajnos már csak egy, a többség által nemes egyszerűséggel lesajnált irányzat, addig az előbbi zsáner művelőinek megvan a presztízsük, legalábbis a saját köreikben. Ezzel a gondolattal most kivételesen nem magamból indultam ki, a fentieket inkább a tapasztalat mondatja velem.

Na, de most gyorsan feledjük is el a grindcore-t, és néhány gondolat erejéig ragadjunk mélyen bele a blackened sludge/doomba! A budapesti osztag ugyanis ezzel, a konvenciókat a legtávolabbi sarokba dobó irányzattal kényezteti az arra fogékonyakat.

A Brygmus névre hallgató fővárosi kreatúra öt éve kelt életre. Ha jók az infóim, az egykori alapítók közül már csak a gitáros Szakács Bence (GRRRMBA, Jack, My First Knife, stb.), illetve a négyhúros felelőse, a Her Highness soraiból ismer(he)t(ő) Kovacsics Tamás vannak a fedélzeten. Tavaly csatlakozott hozzájuk Németh Szabolcs gitáros, illetve Szőke Bogi vokalista, akarom mondani, voKILLista. A dobokért pedig Illés Ádám felelt.

Az Augury még tavalyi cucc, egészen pontosan még egy éves sincs, így talán nem késő ejtenünk róla pár keresetlen szót. Annál is inkább, mert jelen lemez már a második Brygmus anyag a holland Dying Sun Records gondozásában. Nyilván limitált fizikai példányszámokról és az underground legaljáról van szó, de a saját közegüket nézve emiatt csak jár nekik egy kalapemelés.

Az előzményhez, a három évvel ezelőtti Vitiate-hez ugyan nem volt szerencsém, a Fekete Terror-főnök Dudás Attilának köszönhetően csak mostanában figyeltem fel a Brygmusra. Az irányzatot részemről leginkább fenyegető terjengősség csapdáját a fél óra alá húzott lemezhosszal sikeresen ki is kerülik. Mindössze négy dalról, és az azokat keretbe foglaló intro-outro párosról (Alpha és Omega) van szó. Bence fő dalszerzőként elsősorban a hangulatra koncentrál, a memorizálhatóság, illetve a dalszerkesztési sablonok részéről másodlagos szempontok. Az irányzatra vetítve tökéletesen egyetértek ezzel a megközelítéssel. Itt lényegében minden a riffekről szól, a gitárosok pedig zsigeri alapon, szép sorban pakolják a hallgató elé a zsíros szaggatásokat – ezen a téren az Unveiling bevezetőjébe még némi kísérletezés is befért. Nem csekély fegyvertény, ha Bogi élőben is tudja hozni ezeket, a helyenként a férfi kollégákat megszégyenítő bugyborékolásokat. Ami különösen tetszik az anyagban, az az, hogy a Brygmus nem áll bele egy-egy monoton témába, és nem húzzák-nyúzzák ugyanazt a végtelenségig, hanem a lehetőségeikhez képest mindig variálnak valamit. A kátrányban fürösztött riffjeik mellett akadnak itt noise-os gitárgerjedések, vagy a némiképp félrevezető címet kapott It Feels So Good! című darabban ősi doom/death hangulatok, ahogy ezen tétel végkifejletében vokális kísérletek szintén tapasztalhatók.

Ebben, a kb. egy-másfél évtizede itthon is túljátszott irányzatban manapság már nem jellemző a túlkínálat, a Brygmus az Augury lemezzel azonban azokban az időkben is érdemes lett volna az érintettek figyelmére, manapság meg pláne az. Nehéz idők zord zenéje.