A Brian Molko énekes-gitáros és Stefan Olsdal basszer által 1994-ben alapított Placebo valahogy mindig megosztotta a rockereket. Zenéjük metálnak túl alter, alternak meg túl rockos volt és a megítélésben nem segített Molko herélt hangja és csőbuzi fizimiskája sem. Még szerencse, hogy a zenét általában a minősége jellemzi és nem az előadók vizuális kisugárzása.

Már a 2006-ban kiadott Meds is erős lemez volt, rajta jó pár telitalálat slágerrel, de a Battle For The Sun is abszolút hozza ezt a színvonalat, talán még rá is tesz egy lapáttal. A dobos posztján a legutóbbi album óta változás történt: Steve Hewitt-et egy másik Steve váltotta, csak őt Forrest-nek hívják. A megközelítés most sem igazán változott. Az alapjaiban garázsrock zenére jön rá egy kis punkos és alter attitűd, némi progresszív megközelítés és  mindjárt kész a leves, amit jobb elnevezés híján alternatív rocknak hívnak. A hangzás friss és erőteljes, amelyért az a David Botrill felelt, aki korábban olyan bandák lemezein dolgozott, mint a Tool, a Muse a Mudwayne, vagy a Coheed And Cambria.

Persze a képlet azért mégsem ilyen egyszerű, mert elsőre gyakran jöhet le erről a tizenhárom nótáról, hogy a biztosra mennek a fiúk, és egy picit felületes az album. De csak elsőre, mert a lemezt nagyon erős nóták alkotják, bár az egy órás album kicsit sok a fülnek, de bizonyára kárpótolni akarták a rajongókat az urak a három éves várakozásért.

Mindjárt a lemezt nyitó Kitty Litter megadja az alaphangot: feszült hangulat, beteg refrén. Kezdésnek tökéletes. A spanyol szófoszlányokkal megspékelt Ashtray Heart tipikus sláger darab, amire jókat lehet ugrálni, és biztos a rádiók kedvence lesz. A hármas címadó vontatott, de remekül felépített darab és a benne lévő hangulatfokozás is remek, bár a nóta egyes részei igencsak hasonlítanak a Smashing Pumpkins That’s The Way (My Love Is) című nótájára. A korábban nálunk is bemutatott klipes For What It's Worth az album legdirektebb dala, ami azonnal működik szerintem minden hallgatónál. Abszolút telitalálat, a koncertek kedvence lehet. Innentől kezdve aztán jönnek kevésbé tempósabb és kevésbé érdekes darabok is. Ilyen a Devil In The Details is mely a abszolút hangulati elemekre épít, kevés fogódzót nyújtva. Az enyhén Coldplay utánérzés Bright Lights is a szürkébb darabok közé tartozik, mint ahogy a Speak In Tongues Is, mely talán a legátlagosabb dal a lemezen, bár a dal befejező része megmenti valamelyest a nótát. A nyolcas The Never-Ending Why aztán helyére teszi a dolgokat, a húzós groove-val operáló dal a lemez egyik legjobbja. A kilences Julien fejben ragadó refrénjével hódít, míg a Happy You're Gone merengősebb darab. A Breathe Underwater-ben újból a pörgősebb témáké és a gitároké a főszerep. A Come Undone lágyabb húrokat penget, amolyan ballada-szerű slágerként nyit, aztán jammelős, egészen kiváló nótában folytatja. Az albumot a Kings Of Medicine zárja, amely amolyan igazi albumzáró, levezető dal.   

Összességében a Battle For The Sun a logikus előrelépés a banda életében. Erőteljes megszólalás, nagyrészt jó dalok, ez pedig csuklóból is elég a pozíciójuk megtartásához.  Tízes skálán nyolc és felet adnék, de csak ötig osztályozunk. Így csak egy négyes, mert kilencest nem ér.