A W.E.T. egy svéd-amerikai hard rock formáció, ami olyan, mint a balatoni büfék: csak ideiglenesen üzemel. A húzónév Jeff Scott Soto énekes, az Apex az ötödik nagylemezük.
Az előző anyaguk (Retransmission) már négy éves, és szerencsénkre a tavalyi évben ismét úgy jött ki a lépés, hogy a dalszerzőik egy időben egy helyen tartózkodtak. Ezt kihasználva hamar összeállt az Apex album. Ha nem is sztárbanda a W.E.T., a tagjai az átlagnál ismertebbek. Az idén már 60 éves Soto mestert talán nem kell bemutatni, Malmsteentől, a Journeyn át a Trans-Siberian Orchestra társulatáig sok helyen megfordult, ahol aranytorokra mutatkozott igény. Magnus Henriksson és Erik Mårtensson gitárosok az Eclipse-ben is együtt játszanak, Erik énekel is. A negyedik zenész, aki szintén részt vett az alkotói munkában, Robert Säll billentyűs, ő leginkább zeneipari háttéremberként és független dalszerzőként dolgozik. A névsor a ritmusszekcióval teljes: a basszust Andreas Passmark kezeli (Royal Hunt, Narnia és sok más), a dobos, Jamie Borger pedig itt új igazolás, de korábban már több formációban is kísérte Jeff-et.
A végeredmény méltó a rangos névsorhoz. A stílus skandináv ízvilágú hard rock, kellően változatosan, és végig pozitív hangulatban elővezetve. Néhány dalban Erik is odaállt a mikrofon mögé, de a főszereplő attól még Jeff, aki – valljuk be – egy kaliberrel komolyabb énekes. Hallgassuk csak meg, mit mutat a Pleasure & Pain elején unisonóban! A dal később egy nagyívű power lírává bontakozik ki – egyúttal a lemez fénypontjává is. A rockhimnuszos This House Is on Fire már inkább Erik felségterülete: ez a dal az Eclipse bármelyik lemezén elférne. Természetesen ebben segít be egy kis szóló-vokállal a kölyökképű svéd. A komolyabb, AOR-es hangvételt a Where Are the Heroes Now-ban találjuk meg, ezzel ki is jelöltük a lemez műfaji sarokköveit.
A projekt-jelleg ellenére igazi zenekarként szólal meg a W.E.T., senki nem nő a többiek fejére. Szinte keresni kell a hangszeres villantásokat, valahogy nem erről szól az Apex. Ennek ellenére Magnus ujjai néha meg-megszaladnak a gitár nyakán, és Robert is megkapja a maga pillanatait.
Majdnem kihagytam a lemezt indító Believert, ami a riffelős kezdés után Jeff enyhén visszhangosított énekével máris behúzza a hallgatót. De ne hagyjuk szó nélkül a What Are We Fighting for dalt sem, ami csak szimplán tökéletes, a legapróbb részletig. Na jól van, azért sem fogom felsorolni az összeset, hehe.
A csaknem háromnegyed órás Apex másik erénye, hogy gyenge dalt nem sikerült írni hozzá. Nem tudom, mi lehet az oka, de különösen a dallamos rock mezőnyben, és különösen a Frontiers kiadónál az lett az általános, hogy a lemezek nagyjából fele csak ímmel-ámmal összetákolt töltelék, és bizony olyan, komoly promócióval támogatott előadóik is akadnak, akik még a 2-3 kislemezre valót sem képesek összegereblyézni. Megszoktuk, elfogadjuk, de éppen ezért méltó a kiemelésre a W.E.T., akik továbbra is teljes lemezben gondolkodnak, és el is tudják rendesen készíteni a menüt.
A szerelemprojektek, illetve supergroupok anyagai mindig kérdőjelesek. Arra is van példa, hogy az örömzenélésből mindenféle nyomás és kényszer nélkül valami csoda születik, és arra is, amikor a már amúgy is ezer projektben érdekelt zenészek összeállnak az ezeregyedikre, és olyan is lesz. Hadd ismerjem be, hogy a kiadó ismeretében az utóbbira számítottam, de az Apex újfent meggyőzött, hogy az előítélet buta dolog. Ha csoda nem is született, egy újabb egyben-hallgatós hard rock lemez igen, aminek én végtelenül tudok örülni. A zsáner keretein belül változatos, gyenge pillanat nélküli, szórakoztató lemez, ami még arra is alkalmas, hogy jókedvre derítsen. Éljenek a supergroupok!
