Mivel nem oly rég dekádot léptünk, nyugodt szívvel beszélhetünk nosztalgiáról, ha a 2000-es évekről beszélünk. Az évtized elején valaki vagy Metal Hammer-t olvasott, és az alapozta meg a zenei ízlését, így Dimmu Burgirostól, Cradle Of Filthestől, Tankcsapdástól, Ossianostól, málhazsákostól, bakancsostól, vagy a korszellemmel haladva nu metal-t hallgatott. Persze a nyugati civilizációban kezdtek perifériára kerülni a zeneszcéna horizontjáról a súlyos, ám de nem éppen a túlbonyolítottságáról híres riffek, és Göteborg dallamos death metalja sorra fertőzte meg az amerikai kertvárosi tinédzsereket, és az évtized közepére már a metalcore-ról, screamo-ról mint trend jelenségről beszélhettünk.

Emlékszem 2003 környékén hallottam a Killswitch Engage My Last Serenade-jét, és kegyetlenül tetszett, mert más volt, mint az akkorra már megújulni képtelen új metál. Aztán szép sorban jöttek a hasonló vonalon mozgó bandák, míg végül az évtized második felére elfogadottá vált az arcba fésül haj, a passzos póló, és a mosh pit.

Hogy miért ez a nagy múltba révedés, és miért vagyok belebuzulva az évszámokba? Pár éve maga Howard Jones, a Killswitch torka mondta ki: a metalcore halott. És most hirtelen 2010 ben –az amúgy a műfaj alapbandái közé tartozó – As I Lay Dying egy új albumot dob ki, vastagon megkenve az önismétléssel, és a már- már komolytalanságba forduló klisé halmazzal. Amúgy überfasza kis lemezzel lenne dolgunk, és ha jó öt évvel korábban hallom meg lehet, hogy még kedvelném is, de azóta sok víz lefolyt a Dunán, és már minden faluban, és városban van legalább egy metalcore-t játszó banda, akik az eddig milliószor hallott szólamokat ismételgetik, de ez nem csak helyi, globális szinten is bekövetkezett. Bevallom becsömörlöttem a screamo/metalcore vonaltól.
A Powerless Rise azért hoz újítást, mégpedig azt, hogy magukhoz képest még heavy, power, thrash metalosabb albumot dobtak piacra. De a recept a korong nagy részében ugyanaz: gyors, virtuóz gitárszólamok, sok- sok duplázás, és ritmus lefelezés, hörgés, és fülbemászó tiszta ének a refréneknél. Ami kilóg a sorból az a Beyond Our Suffering, The Plague, vagy a záró Without Conclusion, ezek szín thrash – néhol már death- metal dalok, nincs is bennük tiszta ének. Ám ezek a számok lényegében úgy ahogy vannak, elrepülnek fölöttünk, és a The Powerless Rise üresjárataként szolgálnak. Persze megkapjuk a régi jó As I Lay Dying-os emocionálisabb vonalat, itt is van dara, meg hörgés, de a könnyen megjegyezhető, nyálas refrénekkel úgy kompenzálják a számokat, hogy az a régi időket idézi, és amiben a metalcore vonzereje rejlett. Az abszolút sláger a Parallels, de az Upside Down Kingdom, és a Vacancy sem marad el az elvárható színvonaltól.
 

Azzal, hogy már lényegében csak a power, heavy, thrash felé fordulva tudnak valami innovációt mutatni, hivatalosan is jelzi egy éra végnapját, talán az önirónia szele is megcsapta a fiúkat az albumcím választásnál. Mert hiába a minden eddiginél gyorsabb, technikásabb, ötletesebb dolgok, az összhatást mégis a lerágott csont aromája lengi körül, és hiába érezni még itt-ott, hogy nem rég színhústól duzzadt a csont, ez már inkább csak a nosztalgia ízvilágát idézi. Aki ezt élőben is át szeretné élni, és egy leágazóban lévő korszak poszt apokalipszisát átélni, megteheti a Dürer kertben június 15.-én.