Mintha csak tegnap lett volna, amikor is a Carcassból kiszállt Mike Amott, hogy minden erejével az újonnan megalapított hard rock bandájára, a Spiritual Beggarsra összpontosítson. Anno a Hammeres interjúban büszkén mesélt erről és sorolta fel százával azokat a hatvanas-hetvenes évekbeli bandákat, melyek inspirálták, és akiknek hatására gründolta új csapatát.

Mike-nak nem sok, mindössze két death metal mentes éve volt akkoriban, ugyanis 1995-ben újra rákanyarodott a halálmetálra, pontosabban arra is, mert ezzel együtt párhuzamosan viszi a Beggarst mind a mai napig. Az Arch Enemy idén lett harmincéves és csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Carcass kezdeti érájában mindössze három évet töltött.

A harmincéves jubileummal egyidőben megérkezett a banda tizenharmadik nagylemeze, a Blood Dynasty, melyen Joey Concepcion személyében új gitáros debütál, aki Jeff Loomist váltotta le. Ez a történés, akármilyen rosszul is hangzik, nem dönti porba az Arch Enemy ázsióját, sőt nem is gyengíti különösebben a kohéziót, ugyanis Loomisnak, páratlan tehetsége ellenére, sajnos csak a másodhegedűs szerepköre jutott.

Johan Liiva huszonöt éve nincs már a bandában, de még mindig hangos a metalos közbeszéd az olyan fanyalgásoktól, hogy nélküle egy fabatkát sem ér a banda ésatöbbi. Ez nyilván nem így van, illetve a szubjektivitás határozza meg. Tény, hogy az Arch Enemy nem pont ugyanazt a zenét játssza, mint harminc évvel ezelőtt, de a fő csapásirány továbbra is a melodeath, szóval mindössze annyi történt, hogy nem állt meg az órájuk a kilencvenes évek végén és rekedtek meg egy időhurokban, amely újra és újra egy újabb Burning Bridgest eredményez.

A Blood Dynasty a negyedik AE-album, melyen Alissa énekel, és a második (ha jól emlékszem), melyen a tiszta énekhangját is kamatoztatja. Teszi ezt az olyan trekkekben, mint a szögelős-zúzós alapokra épülő melodeath-himnusz Illuminate The Path vagy a szintén himnikus ívű feldolgozásdal, a Vivre Libre. Felmerül tehát a kérdés, hogy egy ilyen énekhanggal megáldott hölgy miért hörög és miért nem énekel (többet). Nekem egyébként édes mindegy, mert a torkából előtörő halálhörgést ugyanolyan lelkesedéssel fogadom, mint a lágy, simogató dallamait.

Ekkora életművel a háta mögött az ember olykor robotpilóta üzemmódba kapcsol: a Blood Dynasty sem váltja meg éppen a világot, hogy úgy mondjam. A nettó melodeath-himnuszok mellett akad itt biztonsági játék is azért: ilyen például a nyitótétel, a Dream Stealer, az A Million Suns és a záró Liars & Thieves. De összességében jóval átlagon felüli a lemez, a fentebb említett két remek szerzemény mellett nagyot szól még a veszettül riffelő Don't Look Back, a nagyívű, megadallamos címadó vagy a heavy metalos Paper Tiger, de a carcassos ízekkel fűszerezett March Of The Misceants sem rossz.

Az Arch Enemy harminc év után sem lassít, a melodikus death metalt pedig még mindig ugyanazzal az elánnal játsszák, mint a kezdetekkor, csak egy kicsit másképp. Elő a léggitárokkal, anélkül nem lehet teljes a zenehallgatás a Blood Dynasty esetében!