Vagyis kevésbé finomkodva: paraszt death metal. Energikus, sallangmentes, és a végletekig önazonos durvulást rejt a brit Benediction tizedik albuma.
Ennyivel persze nem lehet elintézni a Ravage of Empirest, mert ugyan már elsőre meggyőző, de minél jobban elmerülünk benne, annál közelebb érezzük magunkhoz. El kell mondanom, hogy úgy vagyok a death metallal, mint a focival: nem követem minden mozzanatát, de a legfontosabb történések azért eljutnak hozzám; mondjuk az El Clasicót vagy a VB-döntőt megnézem. Hasonlóan, a death metal termésből is kimazsolázom a legpirosabb (legfeketébb, hehe) gyümölcsöket. Sokat pörgettem a legutóbbi Obituary lemezt (istenem, az a gitárhangzás!), és a Benediction új anyagának előzetesei is hamar befészkelték magukat az „On Repeat” listámra. Aztán megkaptuk a lemez kiadói promóját, majd úgy forgott a szerkesztőségi lemezrulett, hogy most én mesélhetek nektek a Ravage of Empires-ről.
Ha te is olyan koca-deathmetálos vagy, aki csak évi egy-két lemezt fogyaszt ebből a csúf műfajból, akkor hadd jelezzem előre, hogy ez lesz az egyik. A halálmetált nagykanállal habzsoló rutinosok pedig egyfajta ínyencfalatként tekinthetnek rá. Számukra úgy működhetnek szerény soraim, mint amikor a kedvenc hentesünk szól, hogy „főnök, most jött friss hátszín, még ki sem raktuk a pultba.” Miért érzem így? Mert nagyon meggyőző az összkép, az ének és a hangszeres részek kölcsönhatása, a remek hangzás (különösen a dobok), és az, hogy egyszerre érződik kimunkált és paraszt-jellegűnek. A lemez most pénteken jelent meg, de néhány magazinban már értékelték, és a műfaját meghazudtoló módon, a havi táblázatok élvonalában végzett. A német Hammerben hatodik, a magyarban ötödik, a Rock Hardban pedig egyenesen a hónap lemeze lett.
Az album erőssége a fogós, karakteres dalokban rejlik. Hiszem és vallom, hogy a zuhany alatt nemcsak vidám rockhimnuszokat lehet énekelni, hanem death metalt is, és ezen a lemezen bőven találunk ehhez alapanyagot. Aki inkább riffeket szeret dzsi-dzsi-dzsizni (én aztán el nem ítélem ezért), szintén jó helyen jár, a 11 dal gyakorlatilag tobzódik ezekben. Hallgassuk csak meg az utolsóként elővezett címadó dal, a Ravage of Empires bevezetőjét! Van pár refrén, ami előbb-utóbb bevésődik, illetve számtalan ötletes riff is akad, de az alkotóelemek a Crawling over Corpses-ban álltak össze legjobban.
Még a kóstoló-dalok ismeretében is meglepetés volt, hogy mekkora svunggal kezdenek bele a brit veteránok a muzsikálásba. A ráhangolódást nem támogatja intró, csak felmordul egy pőre, skandináv-jellegű riff, a dobok teljes fordulatszámmal támadnak, és alig 18 másodperc elteltével már jön is a pár éve visszatért Dave Ingram bömbölése. Így indul az A Carrion Harvest, egyben a lemez is. A gonosz kacajokat éppen kihagyhatták volna belőle, de ezzel együtt is erős kezdés. Alig néhány bpm-mel lassítanak csak a Beyond the Veil of the Grey Mare-ben, a Genesis Chamber-ben pedig még rá is kapcsolnak. A Beyond… is érdemes a kiemelésre, jól el lehet matatni a részleteiben. Szépen válaszolgat egymásnak a két gitár, egyszer szinte tiszta, máskor meg zúzósra torzított hangszínnel. Érdekes, hogy hiába szalad túl az öt percen, gitárszóló nincs benne, csak pár hangszeres kiállás, illetve egy extra versszak. A korai Testament zabolátlansága elevenedett meg számomra az első daltrió kapcsán, csak ők ugye jó 30 évvel fiatalabbak voltak akkoriban.
Dave énekhangja egyszerűen kegyetlen. Talán a barbár a legjobb szó rá, miközben amennyire lehet, változatos is. Érdekes dinamikát ad a zenének, hogy a gyorsabb tempójú dalokban sem megy át szövegköpködősbe, marad a komótosabb bömbölésnél. Jól megfigyelhetjük mindezt az Engines of War dalban, ami az egyik előzetes kislemez volt. Míg a hangszeresek rendesen odalépnek neki, Dave nem iparkodik a közlendője átadásával, szép hosszan kitartja azokat a magánhangzókat. És még a szöveg is többnyire érthető marad, legenda, na! Ha már szöveg, a valamelyest könnyedebb, hardcore-punkosabb Psychosisterben tényleg elhangzik, hogy „Psychosister / You can’t resist her” ami már majdnem akkora kínrím, mint a „Charlotte the harlot show me your legs / Charlotte the harlot take me to bed” – korai Iron Maiden ugyebár.
Még egy aspektusról érdemes beszélni, ez pedig a riffek kérdése. Eleve nem sok szólisztikus részt hallunk, virgázást pedig egyáltalán nem, Brookes és Rewinsky urak inkább a cupákos riffekben hisznek. Azokból viszont hármat-négyet is felkínálnak minden dalban. Változatos jellegű, többféle hangszínen megszólaló őrléseket mutatnak be, amiket szépen előre is toltak a mixben, így ha a megfáradt rocker csak egy kis prémium-bólogatásra vágyna, azt is megteheti.
A saját edzettségi és erőnléti paramétereim alapján, számomra úgy 45-50 perc az egészségesen befogadható maximális lemezhossz, de egy ilyen tömény pofonosztásból a 11 dal-47 perc is sok. Nem ül le a lemez, a dalszerzői munka is kimagasló, mégis, a Ravage of Empires hallgatása minden, csak nem pihentető kikapcsolódás. Bevonódási szint, esetleg frissesség-fáradtság függvénye, meddig és mennyire tartjuk szórakoztatónak. Ha tudunk a részletekre, elsősorban a hangszeres játékra figyelni, ráébredünk, hogy amennyire a műfaji keretek engedik, változatos a csomag. A tempók, a hangszínek, a riffek ihletett megközelítésre vallanak. Azonban, ha valami mással is osztoznia kell a figyelmünkön, a deathrash kalapálás és Dave öblögetései hamar egy zajmasszává állnak össze, és onnantól kezdve nehezebb lesz megindokolni, miért is különleges ez az album.
Ha zenei referenciákat keresek, inkább az élvonalbeli thrash csapatok ugranak be, elsősorban a Slayer és a Testament. Ez persze adódhat abból, hogy a thrash-ben valamelyest járatosabb vagyok, mégis, úgy érzem, hogy egy hangyányit barátságosabb énekhanggal és néhány vijjogós gitárszólóval a Ravage of Empires bőven elmenne thrash albumnak is. És abban az osztályban is az éltanulók közé tartozna. A Slayer szelleme többször is bekukucskál az ablakon, de az In the Dread of the Night-ban még be is integet. Az egyik kiállásban tisztán ott van a Mandatory Suicide, utána a tekerős rész pedig a Raining Blood bevezetőjét idézi a szokottnál talán direktebben.
A korábban leírtak értelmében nem tudom a lemezt az életműben elhelyezni, de számomra mértékadó vélemények szerint a többi anyaguk fényében is kiemelkedő. Nem is szaporítom a szót, a Ravage of Empires az év egyik legfontosabb anyaga az old school death metal műfajban. Már megjelent, rotációs kapákat elő!
