A svájci thrash metal zenekarok manapság az underground legmélyebb régióiban lelhetők fel. Nem volt ez mindig így; a fátyolos szemekkel emlegetett ’80-as években a második, vagy inkább a harmadik vonalban az alpesieknek olyan zenekaraik voltak, mint a Poltergeist vagy a Coroner. Manapság mindketten aktívak, az árnyékukban pedig egy sor kis kiadós alakulat tolja arrafelé az old school thrasht.

A Zürich-i Klaw ezek egyike. A fő dalszerző, Chasper Wanner révén ráadásul adott a Poltergeist kapcsolat is. A Gods and Creators az ötös második nagylemeze; elődje még az előző évtized végén jelent meg. A szerzői kiadásban kihozott LightCrusher különlegessége – unikális jellegről Sabine Classen és a néhai Holy Moses felbukkanása óta nyilván nem beszélhetünk –, hogy egy énekesnő, Lucie Werlen állt a Klaw mikrofonja mögött. Az első korong óta nemcsak ő, hanem a második gitáros is távozott a fedélzetről, a folytatás Jonas Friedli frontemberrel és Pat Mueller gitárossal készült.

A Klaw-féle thrash metal – ha ebben a szövegi és zenei környezetben van létjogosultsága ennek a kifejezésnek – az intellektuális irányból közelít. Ezen a ponton már harmadszor kell emlegetnem a Poltergeist nevét; aki kedveli a Grieder-Pulver duó korai dolgait, az bátran rárepülhet erre a korongra is, ahogy az első négy-öt Megadeth lemez hívei sem nagyon nyúlhatnak mellé az itteni tíz szerzeménnyel.

A zenei párhuzamokat tehát a fenti nevekkel vonnám meg, vokális téren azonban extrémebb, esetenként death metal-közeli dolgokra kell számítani. A lemez második felének első taktusaiban még a ’90-es évek közepének groove-os thrash-e is tiszteletét teszi, a Senseless – Walk the Line duó képében. Dalcentrikus, okosan meghangszerelt, de nem széttechnikázott thrash-el van tehát dolgunk. A fapados borító, mint első benyomás persze nem sok jót ígér. A zömmel négy-öt perces dalokkal viszont nincs különösebb gond, a digitális verzió bónusza azonban kicsit ront az összképen.

Ami nincs, az az eredetiség-faktor, a jóféle énekdallamok, a kísérletezőkedv, ahogy az egyéni ambíciók is hiányoznak. Amik ellenben vannak, azok a többnyire kerek dalok, a remek hangszeres játék, az izmos, kellően autentikus, de mégis mai megszólalás.

Szóval, ha azt nézem, egy tipikus huszonegyedik századi thrash koronggal van dolgunk, azaz a ’80-as és ’90-es évek fordulójának thrash metalja ez, újra csomagolva. Ha az aktuális Destruction és a friss Hirax lemezek után a heti underground thrash beviteledet még nem pipáltad ki, akár errefelé is keresgélhetsz.