Az egész úgy történt, hogy az év elején elkezdtem hallgatni a Demanufacture-t, ha már harminc éves a lemez, akkor írjunk róla és gondoltam előtte kicsit felfrissítem a tudásom. Na, ez odáig fajult, hogy miután januárban elkezdtem hallgatni a Fear Factory-t utána jó ideig bekerült a kedvencek közé és nem tudott kiszakadni a lejátszóból. Így alakult, hogy az idén tizenöt éves Mechanize is elkapott magának.
2009. április 7-én Burton C. Bell énekes és Dino Cazares (ex)-gitáros bejelentette nézeteltéréseiket elsimították, és egy új projekt megalakításán dolgoznak éppen a Fear Factory basszusgitárosával, Byron Strouddal és Gene Hoglan dobossal, aki ekkor a Strapping Young Lad tagja volt. Azonban trükkös srác volt mindig is ez a Burton, április 28-án kiderült, hogy ez a projekt a Fear Factory új verziója, amely gyakorlatilag kizárta a korábbi tagokat, Raymond Herrerát és Christian Olde Wolberst. A kizárásuk körülményeiről nem sokat tudtam kideríteni, annyit találtam, hogy Burton anno kijelentette, hogy
"A Fear Factory olyan, mint egy üzlet, és én csak átszervezek... Nem fogunk beszélni a kizárásukról”
Természetesen a két “kizárt” tag adott interjút annak idején, ők viszont bátran nyilatkoztak a dologról. 2009 júniusában Wolbers és Herrera Speed Freaks rádióműsorban mesélt a dolgok alakulásáról. Herrera elárulta, hogy technikailag ő és Wolbers nem hagyták el a bandát:
"Christian és én valójában még mindig a Fear Factoryban vagyunk... Burton és Dino úgy döntöttek, hogy új zenekart alapítanak, ráadásul úgy döntöttek, hogy Fear Factory-nak hívják. Soha nem kommunikáltak velünk erről. Az eredeti négy tagot a szerződés szerint a Fear Factory Incorporated néven tartják számon. Majdnem olyan, mintha ők ketten lennének ellenünk, tehát ez egyfajta patthelyzet. Christian-nel mi már nyolc dalt írtunk a következő Fear Factory lemezre, de "személyes nézeteltérés" támadt köztük és Bell között, ami miatt Bell nem volt hajlandó folytatni a munkát a bandával.”
Nincs mit tenni, kegyetlen világ ez a zeneipar is. Ennyi év távlatából simán hihető a dolog, a kérdés csak az, hogy Dino-nak és Burton-nek ez megért-e? Vajon milyen lett volna a zenekar, ha a két tagot nem zárják ki? Ettől függetlenül a 2010-es új lemezt a közönség és az újságírók is jól fogadták. Az egyik legsúlyosabb Fear Factory lemeznek titulálták, amiben lássuk be, hogy van is némi igazság.
Igazából az összes Fear Factory borító tetszik valami miatt, de a Mechanize borítója totálisan beleégett az agyamba. A pengék és a kettéváló/két gerincoszlop tizenévesen lenyűgözött. Noha ekkoriban még annyira nem nyitottam a vadabb, ordibálós zenék felé, már képben voltam a zenekarral kapcsolatban. Nem árulok zsákbamacskát, a Mechanize tényleg egy rendkívül nehéz album, ami nem mindenhol nyeri el a tetszésemet, ahogy azt tette anno a Demanufacture vagy az Obsolete (ami még mindig a világ egyik legjobb lemeze) de ezek a simogatók nem is csak a tökéletes albumokról szólnak, illetve a céljuk se az, hogy csak magasztaljanak egy albumot. Szerintem lehet fontos egy album úgyis, ha nem tökéletes. Erre rengeteg példa van, de most ide nem illő zenekarokat nem sorolnék fel. Nézzük meg inkább, hogy miért is tetszik ez a lemez.
Ahogy korábban is írtam a borító tiszteletet parancsoló, brutális, félelmet keltő. Egyszerű, de nagyszerű, hogy egy elcsépelt példával éljek. Már a lemez legelején jön a Dino-tól megszokott mocsok riff, amitől Fear Factory lett a Fzenekar, noha amikor nem volt benne is élvezhető zenét csináltak a többiek, de ha kiveszel egy fűszert a receptből azért mégis csak érzed a hiányát. A lemez címét is adó dal gyilkos, szinte hihetetlen, hogy ezt ember le tudja dobolni, de nem is tudja, csak az élő atomóra, azaz Gene Hoglan. Amúgy a zenekar egyik legnagyobb vesztesége Herrera mellett ez a faszi, aki élőben egyszerűen elmebeteg, mármint, amit művel. Mondjuk egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő dobolta fel, hiszen a Wikipédia szerint John Sankey programozta a dobokat, de közben azt is írja, hogy az egyetlen lemez, amine Hoglan játszik. Reméljük, hogy a nyár folyamán erre a kérdésre választ kaphatunk valahogy. A lényeg, hogy az első dal már megmutatja a zenekar megújjult, visszatérő energiáját, amit az Industrial Discipline-al csak tovább pörög. Imádom a refrén dallamosságát, no meg azt is, ahogy közben zúz a dob és a verse-hez visszavezető téma is gyilkos. Kíváncsi vagyok, hogy amúgy ezeket a témákat tényleg le tudja-e valaki hozni élőben. Már csak az ének témák is érdekesek lennének.Az biztos, hogy a rajongók a lemez eleje alapján örömujjongásban törtek ki anno, hiszen egy az egyben visszakapták azt, amit korábban is nyújtott a zenekar, csak még brutálisabban. A Fear Campaign zajokkal teletűzdelt kezdése marha jókor jön, noha még csak a lemez harmadik dalánál tartunk, akkoris annyira sűrű az első két nóta, hogy nem árt a hallgatónak kis lélegzetvétel. Na, nem mintha utána a dal második része nem menne át totális tekerésbe.Sőt még a dal vége felé egy szólót is megenged magának DIno, noha ez szerintem eléggé furcsán hat. Ellenben a dal végénél Burton ordítása, szövege az egyik legjobb, amit valaha kitalált. Tökéletesen felvezeti a Powershifter-t, amit szintén nem értem, hogy tud élőben előadni a zenekar. Szerintem, aki kicsit is rajong a zenekarért, annak ezt a dalt nem kell bemutatnom, ellenben koncerten mindenki teli torokból tudja ordítani, hogy POWERSHIFT! A Christploitation lassú felvezetését megint pont jó helyre illesztette a zenekar. Ez a két zúzás majd kis lazítás mintát nagyon érzik, így egyáltalán nem válik unalmassá ez a lemez. Amúgy a spanyol viaszt nem találja fel a zenekar, de rengeteg dupla lábdobos téma van, olyan tempóban, amiről minden YouTuber csak álmodozhat. Gene Hoglan munkásságát nem lehet elhanyagolni, akár feldobolta a dalokat, akárcsak a megírásuknál volt jelen. Az Oxidizer-nél imádom, ahogy egyszer jobb oldalon, egyszer a másikon szól a gitár, illetve a samplingek nagyon el vannak találva. A Controlled Demolition című dal Kevin Cosgrove, az Aon Corporation alelnökének utolsó szavainak mintáját tartalmazza, amelyet egy 9-1-1-es hívásból vettek fel a #2 World Trade Centerben, 2001. szeptember 11-én. Kell ennél brutálisabb hangminta? Nem hiszem. Nem is igazán tudok mit hozzáfűzni emiatt a dalhoz, mikor ez kiderült a számomra még inkább csak csendben hallagtni bírtam ezt a dalt és még mélyebbre merültem benne. A Designing the Enemy a lemez leglassabb dala, ami egy amolyan kísérletet is jelent. A tempót meglepőmódon levitte a zenekar, illetve Burton hangját is torzítják, manipulálják, amennyire csak tudják. A Metallic Division az album legrövidebb, instrumentális tétele. Amivel előtérbe kerülnek az igazi indusztriális, gépies elemek, grooveok.A Final Exit című dal címe Derek Humphry 1991-es azonos című könyvéből kölcsönzött cím, amely a saját maga által választott eutanáziával foglalkozik. A lehető legjobb zárása ez az albumnak.
Összességében nem ez a legjobb Fear Factory lemez, de hangzás és technika tekintetében biztos, hogy az egyik legnehezebben befogadható anyag. Kíváncsian várom, hogy ha már évfordulós akkor a július 24-i Barba Negrás koncerten elővesznek-e róla valamit a srácok.
