A folk-metál ma Magyarországon élég megosztó zenei műfaj. A soproni Dalriada előző két lemezét (Arany-album, Szelek) volt szerencsém az oldalon elemezni. Nagyon jó lemez mindkettő, még ha én a Szelek címűt a mai napig jobbnak érzem, mondjuk annál meg a Jégbontó jobb. Ez nem jelenti azt, hogy a soproni csapat nem lépett lemezről lemezre előbbre, ennek valószínűleg bőven megfelelő bizonyítéka, hogy már a német AFM Records gondozásában jelent meg pár napja az Ígéret.
Ennek ellenére itt-ott megy a savazás, hogy ez a zenei stílus mennyire vállalhatatlan, és mennyire nem vehető komolyan, a népzene és legalább ennyire a metál meggyalázása. És itt álljunk meg egy szóra! Amellett, hogy a promófotó szőr-bőr ruhája valóban kicsit megmosolyogtató, most is meg kell állapítani, hogy sajnos mi magyarok egy rendkívül irigy népség vagyunk. Ezt az élet sok területén bizonyítottuk. Rockzenei területen erre jó példa, az Ektomorf esete: nem annak örültünk, hogy egy magyar csapat végre külföldi lehetőséghez jutott, hanem azon bánkódott mindenki, hogy miért egy olyan tufa, minden eredetiséget nélkülöző zenével, amit egykor egy Sepultura nevű együttes talált ki. Hogy nem találta fel a spanyol viaszt az Ektomorf, ott kint szart se érdekel. Jól csinálják, amit csinálnak? Jól. Van rá kereslet? Van. Ez az ami számít.
És itt jön a képbe a Dalriada savazása is. Már megint egy magyar banda, aki egy olyan rockzenei stílussal tudott relatíve külföldi sikereket elérni, mely a rockzene egy alulbecsült irányzata. Baromi sokan hajlamosak a népzenét Dáridó By Lagzi Lajcsi szintre degradálni, holott a kettőnek köze nincs egymáshoz. Aki azt mondja, hogy a népzene csak úgy jó, ahogy azt ük-ük apáink és anyáink kitalálták, az gyakorlatilag mondja azt is, hogy nem kell egy fesztiválra világzenei színpad sem, mi a francnak azt olyas valakiknek a tolmácsolásában hallani, akik nem élték át azt a kort, nem rendelkeznek azokkal a zenei gyökerekkel, de ha sarkítani akarok, akkor minek egy dalt feldolgozni, ha úgyis az eredeti a legjobb, aztán meg sokszor mégse. Én legalább annyira örülnék, ha akár thrash, akár metalcore, akár bármi más stílusban valamelyik hazánk fiának külföldi sikerei lennének.
Mindettől függetlenül a Dalriada nem szorul rá a védelemre, mert attól még, hogy valakinek nem jött be eddig a folk-metál, annak az Ígéret hallatán se fog, de ettől még a soproni csapat köszöni jól el lesz. Már a múltkori Arany-album is több népzenei elemet tartalmazott, mint elődei, de az Ígéreten még jobban előtérbe kerül a népies hangzáselemekért felelős Fajkusz Banda. Nekem picit ez a ló túloldalának számít, jobban szeretem, ha népies zenei elemek inkább díszítésként tűnnek fel a zenében, mint például az Amorphis esetében. A Dalriada úgy gondolta nyilván, hogy tovább kell lépni és bukkannak fel itt olyan zenei elemek (hammond, harmonika szóló, Binder Laura hörgése, károgása), amik korábban nem igen voltak felfedezhetőek a zenéjükben, sőt a Leszek a Holdban a Korpiklaani-s Jonne finn éneke is kicsit furcsa, a humppa betét meg pláne. Kicsit tényleg az az ember érzése, hogy mintha lenne egy kis megfelelési kényszer a nyugati kiadó és piac irányába, de ennek ellentmond, hogy a lemez gyakorlatilag már kész volt az AFM felbukkanásának pillanatában,
Jó dal és pillanat persze van bőven. A klipes Hajdútánc még a női hörgés-károgás ellenére is bőven nyugati színvonal, az Igazi Tűz pedig Ficzek András gitáros/énekes nagy pillanatait hozza. A Hadak Útja hozza el a legjobb dalt a lemezen a maga pőrébb kivitelezésében, a Leszek A Csillag meg a legszebbet.
Sokszínűbb lett az Ígéret, mint elődjei, de talán ez a gyengéje is. A kevesebb több lett volna itt azt hiszem, noha azt látni kell, hogy valamilyen irányba szerettek volna mozdulni és bár az irány jó a kivitelezés erőssége most nem olyan meggyőző, mint korábban. Mindettől függetlenül ebben a műfajban ez egy erős lemez. Az hogy kinek tetszik és kinek nem, az már egyéni szocprobléma.
