Mi kell ahhoz, hogy egy zenekar kult bandává váljon? Egyszer: olyan zenét kell csinálnia, ami a műfajában kiemelkedő. Másodszor: ha nem is annyira egyedülálló a muzsikájuk, legyenek olyan momentumaik, megmozdulásaik, amik miatt a szubkultúra kedvelői a zenekart el tudják helyezni valahol. A Weedeater kultusz státuszának oka inkább az utóbbi kategóriában keresendő, hiszen kevés formáció mondhatja el magáról, hogy a frontembere arról híres, hogy elvétve berókázik koncert közben, és neki köszönhetően a triótól elvárt 30 lábujjból egy hiányzik, hiszen Dave Collins, alias Dixie a kedvenc shotgunjával játszadozva (!) ellőtte a nagy lábujját. Azt azért elmondhatjuk, jobban pengeti a négyhúrost, mint céloz.
A stílus a manapság hazánkban is egyre nagyobb létjogosultsággal élő doom, sludge, stoner mixként nevezhető súlyos zajmassza, amit egyébként élőben is megcsodálhatunk április 25.-én a Tündérgyárban, ahol a Zoroasterrel, és Hawval lépnek fel.
Különösebb csicsázás nélküli zúzda, szigorúan a középtempó dominanciájával, bár Weedeaterék manapság hajlamosak a gyorsabb pengetésekre is, de a Jason… The Dragon sem lett egy bespeedezett ámokfutás. Mondhatnánk nomen est omen, de most vagy a kelleténél több, vagy kevesebb spanglit pöppentettek el Dixiék, mert az új album jónak jó, de a Sixteen Tons, vagy a God Luck And Good Speed sokkal inkább összeszedettnek tűnt.
Ennek a legfőbb oka az, hogy a lemez tíz száma közül gyakorlatilag négy, töltelékként van fent (a legérthetetlenebb a Palm And Opium hawaii hula-hula hangulatú izéje, de a záró Whiskey Creek bendzsózgatásán is ki lehet akadni), és korábbi jó szokásaiktól eltérően a legtöbb szám hossza is leredukálódott három- négy percesre, az egész album így valamivel több, mint fél órásra sikeredett. A rövidebb számok sem rosszak, de ott motoszkál bennem a hiányérzet a számvégeknél, hogy lehetne ezeket a tufa riffeket ismételgetni egy párszor, a klasszikus Weedeater örökség idézéseképp.
Azért ott van az album címadó Jason.. The Dragon ami klasszikus doom, drone hangulatú középtempós hat perces tétel, és hátán viszi a lemezt. A rövidebb számok közül a már-már punkos gyorsassággal kombináló Mancoon, vagy a mély, és lassú Long Gone viszik a prímet. Emellett van még egy Kyuss hangulatot árasztó klasszikus stoner dal a Homecomming személyében (szintén pozitívum), a Hammerhandle, és a Turkey Warlock, és ezzel ki is fújt az album érdemi része, mert például a March Of The Bipolar Bear címen futó egyperces dobszólót, vagy a már fent említett Whiskey Creek, Palm And Opium kettőst nehézkes komolyan venni.
A Jason.. The Dragon nem lett rossz album, de egészében elég csélcsap. Weedeaterék hozzák az elvárhatót, és valószínűleg az olyan riffek, amik pl. a Mancoont is díszítik, a kisujjukban van, de szinte látom magam előtt, ahogy egykedvűen intenek a stúdióban, hogy „jó lesz ez így, ahogy van”. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez a lemez bárkit is eltántorítana az április 25.-i bulitól, aki oda van a hosszú, mély és szénné sztóndult riffekért (az album töltelék számai remélhetőleg kimaradnak), a katasztrófa turistákat meg mégannyira se, akik egy kósza csandázást, vagy egy ellőtt nagy lábujj helyét akarják látni.
