Az elmúlt napokban szinte csak rossz hírekkel tudunk szolgálni nektek, ezúttal sem lesz máshogy. Egy újabb zenész távozott el közülünk, mégpedig az áprilisban a Robotban megjelent Weedeater dobosa, Carlos Denogean, aki tavaly óta adta a ritmust a csapatban. A halála oka egyelőre ismeretlen. (Fotó: POtographic Pictures)

Április 23-án a Weedeater egy nagyon erős koncerttel kápráztatott el minket. Dave „Dixie” Collins, és Dave „Shep” Sheperd pedig rábólintottak egy interjúra, de csak koncert után. Érthető volt, hiszen csak ők léptek fel, és egy bandaszabályba is ütközött volna (lásd lentebb). A koncert után viszont elég kötetlen hangulatban ment a társalgás, break táncról, favágásról, Ren & Stimpy-ről és nem funkcionáló tollakról.

Az elmúlt egy hét nem volt egyszerű, Bell Witch, Tormentor, Weedeater, még belegondolni is rémisztő, hogy mindez alig pár nap alatt történt. A szerző azonban ezúttal kimaradt ezekből a jóságokból, azért, hogy egy még intenzívebb élményre tegyen szert: a világot a nyakába véve Hollandia felé vette az irányt, ahol a hétvégén zajlott az underground közmegegyezéses ünnepe, a Roadburn. Alább a négynapos esemény első felének szubjektív krónikája.

Nagy adósságomat készültem törleszteni azzal, hogy a Robot első, és a Weedeater huszadik szülinapi zsúrját belőttem a „must see” kategóriába. Bő 7-8 éve nagyjából két dalt láttam (utolsó vonat, és másnapi meló okán) a trió koncertjéből a megboldogult Tündérgyárban. 2012-ben Roskilde feszten sikerült teljes egészében látnom őket, de ha lábjegyzetben mellétesszük, hogy a koncert délután negyed kettőkor kezdődött, szakadó esőben, érezhető, hogy nem épp az optimális koncert-körülményekkel álltam szemben.

Április 23-án Robot szülinap & Desszert feszt mini, ami azt jelenti, hogy egy újabb remekbeszabott bulira számíthat a nagyközönség. Az ezévi meglepetés az amcsi stoner hármasfogat, a Weedeater lesznek, akik legutóbb 2015-ben jelentkeztek friss anyaggal, de ez nem jelenti azt, hogy ne csapnák majd ki a ház oldalát. Úgyhogy a stílus kedvelőinek a megjelenés kötelező!

Sajátságos találkozója volt az este a metalos hangzású hardcore-nak és a füstös southern / sludge vonalnak. A főszerep természetesen Washington hőseinek dukált, akik ezen a turnén, egyik alapművük teljes egészében való eljátszásával ünnepelték húszéves fennállásukat – de történtek itt egyéb érdekességek is.

Íme a hétpróbás, kantáros nadrágos, lyukas pólós, orrtúró Dave „Dixie” Collins és anyaszomorító bandája, a Weedeater legújabb lemeze. Nem kell semmi, csak lazulj el, lejátszó indít, spangli beteker....a többit már tudod.

A Weedeater mindig segít emlékeztetni, hogy a zeneipar nem csupán hangszerbuzikból vagy pózer pávákból áll, nagy részt amúgy sem. A név már alapból nomen est omen. A frontember Dave „Dixie” Collins meg egy annyira megátalkodott gazember, hogy az élete már most egy filmért kiáltana, de legalább is egy sitcomért! A legutóbbi Jason… the Dragon lemeznél már írtam pár sort róla, de zanzásítva: hősünk párszor behányt a korai koncertjein, ellőtte a nagy lábujját véletlenül, ezzel a vicces tetoválással emlékezett meg a szerencsétlen esetről. Egyébként egy interjúban elmondta, hogy a mai napig hordja azt a cipőt, amit átlyuggatott a shotgunnal. Első személyes élményem a 2011-es budapesti bulin volt, amikor az előttük játszó Zoroaster alatt egy szakadt-törött gyerek esernyőt a feje fölé tartva vegyült el sikertelenül a közönség soraiban.

Hey!!! Itt van még egy új szerzemény a kedvenc amcsi iszapszagú kender-man, fűnyíró brigádtól. Konkrétabban, itt egy újabb Weedeater dal az új lemezről, szerencsénkre ez is atom nóta lett.

Itt van még egy újabb dal, egy nagy adag iszappakolás a testünkre az amcsi tonnagyártó, szládzs triótól. Bully címmel újabb Weedeater dal szedi gyanútlan áldozatait a világban.

Ahogy azt már többször beharangoztuk májusban új Weedeater lemez szabadul a világra. A tőzeg-láp királyai visszatérnek Goliathan című lemezükkel, melyről mindjárt is itt is van egy új nóta, ami tényleg súlyosan vánszorog, mint egy lajhár.

Irgalmatlan tonnás riffek gyilkolják szét az agyadat, majd tested erőtlenül a földre zuhan, ahol pillanatok alatt elnyeli a mocsár...és barátom innen nincs kiút...ezt az állapotot úgy hívják, hogy.... Weedeater. Nyár elején alkalmunk nyílik hogy átlépjük eme zseniális banda által elénk tárt dimenziókat, ugyanis júniusban a itthon is és a szomszédban is hirdeti az igét a Weedeater!

A roppant józan életű arcokat soraiban tudó észak-karolinai doom/sludge Weedeater május 18-án jelenteti meg ötödik nagylemezét Goliathan címmel a Season Of Mistnél. A sutyerák trió továbbra sem ad alább a zöldség nagyipari pusztításából és az ehhez tartozó, halálosztóan vontatott rifftengerből, amit a Cain Enabler című új dal is elég egyértelműen a tudtunkra ad. A Season Of Mist egyébként az elmúlt fél évben újra kiadta a banda teljes diszkográfiáját, így hazánkban is könnyedén beszerezhető e remek produkció minden egyes alkotása.

Szerintem nem kell bemutatni a súlyos zenék kedvelőinek a Weedeater nevezetű Észak-Carolina-i sludge/pokol bandát.  Az 1998-ban alakult banda jóindulattal sem sorolható a "minden évben adjunk ki egy lemezt" vonalon mozgó bandák közé. Most viszont a 2011-ben kiadott God Luck and Good Speed and Jason... The Dragon című zseniális album után újra stúdióba vonulnak, hogy ismét egy teljes hosszúságú beteg, lassú,tonnás és rommá szívott muzsikával örvendeztessék meg a világot.

Ha egy fesztivál megél 41 évet, az azért nem lehet a véletlen műve. A Roskilde fesztivál kitalálói anno egy csöppnyi Woodstockot próbáltak belecsempészni a dél-skandináv városba. Mindennek már negyvenegy éve! Na jó, azzal azért nem áltatok senkit, hogy a majd fél évszázad alatt semmi nem változott. A faölelgető hippi eszmeiség helyett kapunk egy nagy területet sok reklám felülettel, és aki mégis van olyan ember, hogy ide menekülne a fogyasztói társadalomból, itt belecsöppen egy másikba.

Kezdjük ott, hogy ugyan a fesztivál ötödikétől nyolcadikáig tartana érdemben, de van egy warm-up hét, ami gyakorlatilag annyi, hogy felverheted a sátradat és nézhetsz napi egy-két koncertet. Nagyjából az egész annyiról szól, hogy a fiatalság majd egy hétig a kempingben lazul, és bömbölteti az Iphonejáról egy sufni tuning hangfalra kötve az éppen aktuális kedvencét. Hugyozás a kerítéseknél, ennek köszönhetően egy merő pisa szagban kell többnyire keringeni, de azért van jó oldala is a Roskildenak, mert azért egy elég izmos programot hoztak össze idén is.

Mi lehetne méltóbb lezárása egy húsvét hétfőnek, mint egy mocsár szagú sludge buli? Lehet-e szebbet annál elképzelni, mint hogy torma aromájú, sörös büfögések közepette, a végtelenül súlyos és mély basszusok, lomha riffek rázzák ki belőlünk a kaszinótojás, füstölt sonka kombó által generált gázokat? Lábjegyzetben, Dixie, a Weedeater énekes, basszerosa nem átall néha a színpadon behányni, így egy ténylegesen katartikus, és szélsőséges húsvétzáró összejövetelnek néztünk elébe. Abban a Tündárgyában, ahol idén már egyszer volt szerencsénk egy hamisítatlan sludge parádét látni.

Mi kell ahhoz, hogy egy zenekar kult bandává váljon? Egyszer: olyan zenét kell csinálnia, ami a műfajában kiemelkedő. Másodszor: ha nem is annyira egyedülálló a muzsikájuk, legyenek olyan momentumaik, megmozdulásaik, amik miatt a szubkultúra kedvelői a zenekart el tudják helyezni valahol. A Weedeater kultusz státuszának oka inkább az utóbbi kategóriában keresendő, hiszen kevés formáció mondhatja el magáról, hogy a frontembere arról híres, hogy elvétve berókázik koncert közben, és neki köszönhetően a triótól elvárt 30 lábujjból egy hiányzik, hiszen Dave Collins, alias Dixie a kedvenc shotgunjával játszadozva (!) ellőtte a nagy lábujját. Azt azért elmondhatjuk, jobban pengeti a négyhúrost, mint céloz.