Az Opeth-tel való ismeretségem – azonfelül, hogy elég sok borult arcon láttam addig a zenekari pólójukat- 2006 szilveszterére tehető, amikor is hajnal három tájékán egyik haverom betolta a lejátszóba valamelyik albumukat. Party gyilkos megmozdulás volt! Valaki meg is jegyezte, hogy minden buliban eljön az a pillanat, amikor egy zeneőrült átveszi az irányítást, és önkéntes missziójával úgy gondolja, hogy felveszi a kultúr diktátor szerepet.
Magával a zenekarral elég felületesen barátkoztam a múltban. Meghallgattam néhány számukat, de nekem túl komor volt, a lírai részek túl líraiak, egyszóval túl skandináv volt számomra. Értettem, hogy mit akarnak, de annyira azért nem sikerült elragadtatniuk, hogy levadásszam a diszkográfiájukat. Zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki azon gondolkodik, hogy ezt a hiányosságát pótolja, igen hosszú, és megterhelő éjszakáknak néz elébe.
Merthogy az Opeth nem az a fajta zenekar, amit úgy könnyen befogadnak az emberi hallójáratok, ráadásul a svéd fogat nem is igazán törekszik arra, hogy megpróbáljon minél több emberhez eljutni a zenei munkásságával. És itt a csattanó: mindezt úgy teszik, hogy egy nagyon egysíkú, és a megszokott medréből nehézkesen kilépő lemezt dobtak piacra.
Na de nézzük, miért is érdemes meghallgatni az Opeth tizedik albumát! Ami érdekessé teszi a Heritage-et, az a különleges, hard rockban, retro rockban gyökereztethető, ám mégis igen komplex műfaj, ami körbe lengi a majd egy órás menetidejét a lemeznek. Néhol beugrott a Pink Floyd, néhol a Jethro Tull, főleg a fúvós hangszeres részeknél. A nagy öregek mellett nekem itt-ott beugrott a Mars Volta is köszönhetően a vehemens, gyors, és gyakorta a slágerességgel–értsd az emberi szépérzékkel- szembemenő dallam építésnek. Urambocsá’ még olyan szavak is eszembe jutottak a lemez hallgatása közben, mint pl. a free jazz (brrrr; lásd: Nepenthe).
Aki ezeket a dolgokat csípi az jól fog szórakozni a Heritage nyújtotta csupa nagybetűs zenén. Ellenben a magamfajta megátalkodott rokker számára –aki egyébként oda meg vissza van a Toolért, vagy a Mars Voltaért- igencsak tömény, és egy légüres térben mozgó ez az album. A művészi értéket itt inkább érzem öncélú művészieskedésnek. Erre jó például Mikael Akerfeldt ének témái is, amelyek mintha egy bekészült kottaíró random hangmeghatározásaival lettek volna életre hívva –követhetetlen, és a zenével csak hébe-hóba kooperáló-. Ennek megfelelően, amikor meghallom a hangját, elvesztem a maradék lelkesedésem, hogy valaha ezzel a zenével közösséget tudjak vállalni.
Ha az igényes komplexitás volt a cél, akkor az Opeth túllőtt a célon. Ha lennének benne kiemelkedőbb váltások, jól elhelyezett torzítások, vagy néhány olyan megoldás, ami azt feltételezné, hogy a Heritage nem egy az önmaguknak szánt vállveregetés végterméke, akkor lehetne valami kapaszkodót találni ezen a lemezen. Így viszont számomra nem más, mint egy rakat kiemelkedő zenész jammelése, amibe nem is igazán fér bele az, hogy egymással minimálisan kollaboráljanak.
Ha te is szeretnél egy olyan albumot csinálni, mint a Heritage szedj össze egy zenekarnyi jazz konzist, küld be őket külön-külön egy stúdióba, majd vágasd össze, egy olyan hangmérnökkel, akit lehibernáltak a hetvenes évek végén. Igen, a hangzás csapni valóan retro rock, a csak a háttérben sziszegő cinekkel, és egy 25 Wattos gitár kombó erejével megkoronázva, a szinti szőnyeg a rosszabb erotikus filmek hangulatát hozza. Aki érzi magában a spirituszt, hogy az agytekervényeit megerőszakoltassa egy jazz rock albummal, annak a legjobb választás a Heritage.
