Az írás címét egy ismerősömtől kölcsönöztem, aki ezt jegyezte meg, miután elmondtam neki, hogy legközelebb a Nickelback új albumáról írok. Annyiban igaza van, hogy ez volna a legegyszerűbb. Vannak előadók, akik szinte adják magukat ehhez. Kockázat nélkül lehet őket cinkelni, már megszokták, vagy pedig – mivel általában külhoniakról van szó – el sem ér hozzájuk a záptojás-zápor. A beszólásokért pedig a „bátor” kritikust virtuális hátbaveregetésben részesíti a kommentelők hada.
Bezzeg, ha valamelyik császárról meg mered írni, hogy meztelen... De amúgy is: a Nickelback-félék jó szolgálatot tesznek nekünk, rockereknek. Ha bemegyek egy irodába, és ott éppen valamely „igényes” kereskedelmi rádióból éppen a Rockstar, vagy a Santanaval előadott daluk harsog, „héjo-héjo-héjo-é” (valami ilyesmi, a címe nem jut eszembe), boldog vagyok, hogy addig se valamelyik új pop-üdvöskét kell hallgatni. Szóban forgó típusú rockzenekarok akaratlanul is sokat tettek azért, hogy imádott zenénk széles körben is elfogadottá válhatott, és hogy már nem gondolják automatikusan e műfaj kedvelőiről, hogy teszem azt, alkoholisták (bár velem kapcsolatban kétség kívül ráhibázás esete forog fenn).
Na de térjünk végre a Here and Now című lemezre! Kezdjük az értékeivel. Ígérem, hamar túl leszünk rajtuk. Ugyanis mindössze három számot írnék: 1; 9; 10. Ezek sajnos nem a jövő heti lottószámok, hanem az érzésem szerinti ütős trackek sorszámai. A nyitó This means War igazi modern METAL. A kilences Holding on to Heavenről nekem a (tradicionális) Linkin Park ugrik be, amúgy is az albumon sajnálatosan, és érthetetlenül sok az utánérzés, viszonylag „öreg” zenekarról lévén szó. A 10-es nóta igazi gyöngyszem, egy kis alter Evrything I wanna do címmel. Utóbbi kettőt jól eldugták, a This means Wart pedig nem is értem, hogy engedhették nyitni. Kár, hogy utána heveny színvonalesésnek lehetünk fültanui. A jóra való törekvés talán még néhol fellelhető. A Midnight Queen például már aligha háziasszonyok mosogatás közbeni hallgatnivalójának készült „be my midnight queen...be my sex machine”-refrénjével, sőt, mintha kicsit még alpári is lenne. A dal maga egy rosszabbul sikerült Skid Row-utánérzés – a súlyos téma elég súlytalanná vált Chad Kroegerék keze alatt. Hasonlóan járt a kettes rajtszámmal „versenyző” Bottoms Up.
Mikor még nem tudtam, hogy egyfolytában ezt játsszák a „legszínvonalasabb” magyar rádióállomások, már akkor gondoltam, hogy a When we stand together lesz az ügyeletes sláger. Csak ez most nem Héjo-héjo-héjo-héj hanem héjjé-héj-jé. A másik ilyen várományosnak a befejező a Don’t ever let it Endet vélem. Bár ízlésem általában eléggé távol esik a közízléstől, talán megkockáztathatom: e tizenegy dal között ezzel együtt sem található még egy Rockstar vagy How you rewind me.
A két kötelező ballada pedig a Lullaby és a Trying not to Love You. Sajnos ez esetben beszélő címekről van szó, a dalok színvonala az elnevezésükhöz hasonló. A Lullaby (Altatódal) maximum Hello Kitty rajongóinak fog tetszeni. A másik, négynegyedesre gyorsított ballada szerűség pedig tartalmaz minden elemet, amiért a Nickelbacket (nem) szeretjük: Chad modoros éneke ráadásul helyenként három sávban is egymásra van másolva, és ez így eléggé horror.
Ha a matematikát hívjuk segítségül: adott tizenegy dal, abból három, ami – érzésem szerint - üt. Na jó csaljunk egy kicsit: 10/3 – ez egytől ötig skálán 1,5. Kerekítsünk fölfelé: az már kettes. És hogy ne a havernak legyen igaza, plusz egy, az három.
