Doro Pesch, Németország metal királynője idén ünnepli 40 éves pályafutását. Az évforduló alkalmából egy friss nagylemez is készült, teljes címén: Conqueress – Forever Strong and Proud.
Ami a számokat illeti, Doro pályafutása igencsak impozáns. Eredeti zenekarával, a Warlockkal 4 albumot készített, szólóban pedig további 14-et, az ideit is beleértve. A friss, ünnepi csomag 15 dalt rejt csaknem egy órában, tele különlegességekkel, de választhatunk deluxe verziót is további 5 bónuszdallal. Duettek Halforddal, feldolgozások, vendégzenészek; igazán hálás feladat ismertetőt írni róla. Gondoltam én, majd elindítottam a lejátszást.
Ismeritek azt a trükköt, amikor egy dal visszafojtott dobozhangon kezdődik, majd kisvártatva berobban a rendes hangkép, és úgy igazán beindul? Nos, a Children of the Dawn is dobozhangon kezdődik, csak ez úgy is marad. Olyan üresen, laposan klaffognak a dobok, mintha diktafonnal vették volna fel a szomszéd szobából. A dal amúgy egy klassz rockhimnusz a legszebb német hagyományok szerint, megvan az íve, jó a refrén, ül a csordavokál is.
A kettes Fire in the Sky egy trappolós, keménykötésű darab. Illetve az lenne, de nem tud kiteljesedni. Egyrészt Doro hangjában nincs erő, hogy úgy rendesen odaverjen, meg ugye a hangzás, de arról már siránkoztam az előbb. Egy gondolatkísérletet azért megér, hogy milyen jó dal lenne belőle, ha a német Big 4 bármelyike, mondjuk a Sodom, úgy rendesen kezelésbe venné.
Máris következik az egyik csúcspont, a Judas Priest klasszikus Living After Midnight feldolgozása. Ráadásul közösen éneklik Rob Halforddal – bizony, a Metal Queen és a Metal God közös dalban szerepelnek! Erős kontraszt a következő All for You: ez is egy rövid, szinte thrashes bomba lenne, de szinte fáj hallgatni, Doro mennyire küzd vele. Nem a magas hangokkal, hanem mindegyikkel, egyszerűen hiányzik a kraft belőle. (Nem szóviccnek szántam.)
A lemez talán legjobb saját dala az I Will Prevail, ebben valahogy összeáll a kép, az acceptes riff, a csordavokálos refrén és az énekhang is. A következő Bond Unending egy újabb kollaboráció eredménye. A dalt a Broilers-szel közösen adják elő, és Sammy Amara, a zenekar főnöke egyúttal a társszerzője is. A laza, dallamos téma kicsit megtöri a lemez németes zakatolását, és jót tesz a változatosságnak is.
Ha már szóba került, valóban sokszínű anyag lett a Conqueress, szinte olyan, mintha egy válogatáslemezt hallgatnánk. Nemcsak a vendégek és a feldolgozások miatt, hanem azért is, mert a hangzása sem egységes. Mintha évek teltek volna el a különböző dalok felvétele között. Itt van például a Love Breaks Chains, egy egész karakteres dal, de mintha nem is ugyanaz énekelné a refrént és a verzét. A részben német nyelvű Fels in der Brandung egy lassú szám, amiben Doro végre félreteszi a rekesztést, és tiszta hangon énekel, egyébként azt kellemesebb hallgatni.
A lemez vége felé is vannak villanások, mint például a Rise jófajta power metalos riffje, de összességében borzasztó soknak tűnik ez a 15 dal, a deluxe változat egyenesen embert próbáló lehet. A végére még tartogattak egy különlegességet; a Total Eclipse of the Heart című Bonnie Tyler örökzöldet ismét Halforddal duettben éneklik. Még videó is készült hozzá, kár, hogy nem egy helyen vették fel. Gondolom, a stúdiómunka is fájl-küldözgetéssel zajlott, hát ennyit a nagy duettről.
Vegyes érzéseim vannak a jubileumi, mindent-bele nagylemezzel kapcsolatban, és sokat gondolkoztam azon, mi lehet az oka, hogy ilyen felemás lett. Egy neve elhallgatását kérő kolléga írta a minap, hogy Doro a német Ossian, és ha jobban belegondolunk, ez nemcsak hogy igaz lehet, de sok mindent megmagyaráz. Egyrészt ott a lojális rajongótábor, akik kritika nélkül mindent bekajálnak, amin ott a Doro név. Másrészt ott a „baráti” sajtó, akik az egyik fülüket befogva szépen felpontozzák a lemezt, címlapra teszik a művésznőt, és olyan hátszelet biztosítanak neki, aminek köszönhetően úgy tűnik, mintha fontos és jelentős produkció lenne. Ilyen hátországgal egyszerűen nincs szükség rá, hogy odategye magát, semmi nem készteti arra, hogy ne az első, klisés szövegötlet legyen a végleges, vagy hogy megbízzon egy külsős producert, hogy szedje ráncba a hangzást. Annyira nincs kontroll, hogy senki nem mer/akar szólni, hogy felség, ennek fussunk neki újra? Szerintem amúgy nem arrogancia ez, inkább elkényelmesedés, hogy azt ne mondjam, lustaság. Minek törni magunkat, jó lesz az úgy!
Ha eltávolítjuk az ünnepi cukormázt (sztárvendégek, feldolgozások, stb.) a Conqueress lemezről, marad egy tucatnyi klisés germánmetál dal vacak hangzással, fakó, erőtlen énekhanggal és buta szövegekkel. Látva a sikerét, úgy látszik, vannak, nem is kevesen, akiknek ennyi elég, ők valószínűleg nem hallottak róla, hogy más zenekarok is léteznek a világon. Legyenek vele boldogok, de másoknak nem tudom jó szívvel ajánlani. Ha a szervezetednek friss teuton fém kell, az U.D.O. és a Primal Fear idei nagylemezeit viszont igen.
