A 2002-ben, Jacksonville-ben alakult bandának nemrég jelent meg negyedik, „Amarillys” című, vadonatúj nagylemeze, amelyre 4 évet kellett várnia a kiéhezett közönségnek.

A Shinedown már egy „befutott” zenekar, több mint 10 millió lemezt adtak el világszerte, amely siker többségében az előző, 2008-as „The Sound Of Madness” korongnak, és az azon szereplő „Devour” című dalnak köszönhető. Az említett szerzemény makacsul megragadt a Rock Chart #1 pozícióban, és persze a hallgatók fülében is – erre még rátett egy lapáttal a második single, a „Second Chance”, amely már Billboard lista 10. helyéig kúszott fel. A nagy siker után egy jó hosszú turné következett, ahol a világ minden pontján bemutatták a szóban forgó anyagot, és persze rengeteg új rajongót gyűjtöttek. Eltelt 4 év, és itt az új lemez: mit várhatunk az anyagtól, merre mozdultak el a fiúk, ha elmozdultak egyáltalán?

Egy ilyen mértékű siker után minden zenekar elgondolkodik: csinálja meg még egyszer a „bevált receptet”, vagy merjen kísérletezni? A jég vékony, bármelyiket is választják, az biztos, hogy rajongók gyarapodásával, illetve lemorzsolódásával járhat (lsd. Faith No More: The Real Thing – Angel Dust, Incubus: Morning View – A Crow Left Of The Murder), de a legfontosabb, hogy hűek maradjanak önmagukhoz. Jelentem, a Shinedown maradt a „kaptafánál” nincsenek tőlük teljesen idegen, váratlan megoldások, „csak” a megszokott húzós, slágeres rockdalok, szépen megragadó refrénekkel.

Számomra egyértelmű, hogy az énekes Brent Smith a kulcs a zenekarban, karakteres, erőteljes hangjával, emlékezetes dallamaival elviszi a hátán a lemezt. Mondanám azt, hogy senki nem ugrik be a hangjáról, de ez alól kivétel a korong első tétele, az „Adrenaline”, ami teljesen olyan, mintha egy Nickelback lemezről maradt volna le. A következő, és egyébként kislemezes „Bully” című szám az a fajta, amit meghallasz, és azonnal meghallgatod újra, mert annyira egyben van. Tempós húzás, kimunkált verzék, hatalmas refrén: számomra ez a lemez legmeggyőzőbb dala. A korongon egyébként körülbelül fele-fele arányban találhatók lassabb, illetve húzósabb szerzemények, ezek közül leginkább a címadó, mindvégig kellemes, vonósokkal operáló „Amarillys”-t, illetve a zúzós, gonosz riffekkel támadó „Enemies”-t emelném ki, a többi dalnál valahogy hiányolom a karaktert, így ez utóbbiak nem is hagytak maradandóbb nyomot bennem.

Az „Amarillys” nem fogja megváltani a világot, de az biztos, hogy sok kellemes percet fog szerezni a tempós, slágeres, grunge alapokon nyugvó, modern rockzene kedvelőinek, és a további slágerlistás jelenlétet is megelőlegezem a zenekarnak. Csak egy dolgot kívánok nekik: ne jussanak a Staind sorsára, akik lassan 10 éve csinálják meg ugyanazt a lemezt. Hé Nickelback! A versenyfutás elkezdődött…