Lassan egy hónap telt el a kilencedik Dynazty album, a Game of Faces megjelenése óta. Egy ideje már kerülgetjük egymást a svéd popmetal csapattal, most jött el az ideje, hogy egy teljes lemezüket végighallgassam.
Az előzeteseik hellyel-közzel eljutottak hozzám, olvastam, milyen klassz koncertet adtak a teltházas kék Barba Negrában, és Zoli barátom is írta, hogy szerinte a Game of Faces a zenekar eddigi legjobban sikerült munkája. A metal dallamosabb, kommerszebb válfajai közel állnak hozzám, ugyanakkor az ilyen bandákkal különösen szigorú vagyok. Ez szimpla önvédelem, a túltermelés és a lemezkészítés költségeinek csökkenése miatt számtalan kutyaütő zenekar mozgolódik a színtéren, és nagy részük mintha a melodikus vonalat pécézte volna ki magának. Fárasztó ám egymás után olyan lemezeket hallgatni, amelyeken 2-3 értékelhető dal mellett csak a fillerek sorakoznak. Ez van.
Óvatosan közelítettem tehát a szűk háromnegyed órát kitevő 11 dalhoz. Az első meglepetés az volt, hogy a szinte már önsorsrontó módon várt töltelékdalok csak nem akartak jönni; jobbnál jobb témák követték egymást. A második pedig az, hogy jól szórakoztam közben. A húzós, pörgős dalok lendülete sodort magával, jókedvet csinált és feltöltött energiával. „Jó, majd biztos jön valami fos lassú, ahogy szokott” – gondoltam magamban, de az utolsó előttiként prezentált Dream of Spring is inkább power-líra, mint szirupos ömlengés, szóda nélkül is fogyasztható. Nem mellesleg a Zak Stevens-korszakos Savatage-t idézi, ami külön előnyére válik. Gyorsan leforgott a sok bomba-himnusz, én pedig egyből újraindítottam a lejátszást.
A Dynazty zenéjére leginkább a power metal címke illik, annyi kiegészítéssel, hogy mindezt gazdag szintis aláfestés és gépies ütemek kíséretében prezentálják, csipetnyi gitárhősködéssel sűrítve. A legközelebbi referencia a Beast In Black, esetleg a Metalite lehet, és minőség, illetve szórakoztatási potenciál tekintetében is áll az összehasonlítás. Az Amaranthe-ban is érdekelt Nils Molin hangja számomra nem elég karakteres, szerintem ha holnap lecserélnék mondjuk Alexander Strandell-re (Crowne, Art Nation), fel se tűnne. Az ilyen bandák anyagai nemigen szoktak a rockmagazinok év végi listáira felkerülni, vagy „hónap lemeze” stempliket kapni, a kvalitásaikat inkább a sikereik, azon belül is a jegyeladások tükrében lehet megítélni. E tekintetben a Dynazty mindenképp az élvonalba sorolható.
Egyetlen dolog zavart, az viszont minden hallgatás alkalmával egyre jobban: ezek a drága svédek egy fénymásológépbe oltott indigó papír buzgalmával kopíroznak, nem ritkán a saját dolgaikat is. Komolyan mondom, nyugodtan lehetett volna Déja Vu is a lemez címe. Néhány corpus delicti, ami szinte kiszúrja a hallgató szemét, haladók biztosan találnak még többet is: A Devilry of Ecstasy dallamára bátran ráénekelhetjük a Natural Born Killer daluk szövegét is. A Fire to Fight riffje is ismerős valahonnan, de az istennek nem jut eszembe, melyik csapat sütötte már el. Aki elsőnek bekommenteli a megfejtést, annak küldök csetben egy kézműves Elizabeth Olsen matricát. A Dark Angel az egyik legváltozatosabb dal, mi sem bizonyítja jobban, hogy Nils nem átallott belevenni a Jégvarázs betétdalának (Legyen hó, magyarul Let It Go) egyik dallamát is. Szerethetik a filmzenéket, mert a Sole Survivor-ben a Star Wars motívumát rejtették el, bár ez lehet akár zenei easter egg is. Nem teljeskörű gyűjtésem utolsó eredménye a lemezt záró Mystery, ami a Sabaton-sláger The Last Stand fődallamát veszi kölcsön.
Mindezekkel együtt, a Game of Faces működik, jó érzés hallgatni, képes berántani a világába, és utána jó lesz neked. Külön piros pont, hogy sok kollegájukkal ellentétben nemcsak a 2-3 kislemezdalba fektettek energiát, ha nem lennének a videók, nem is tudnám megmondani, melyikeket választották ki erre a célra. Munkába utazáshoz, edzéshez, tél-végi depi legyőzéséhez remek kísérőzene lehet. Sűrű és intenzív, mégsem telítődsz vele hamar. Ha nem zavar, hogy az elfogadhatónál többször merítettek ihletet innen-onnan, szeretni fogod. Ha zavar, igazából akkor is.
