Kíváncsi lennék, hány olyan rockújságíró tevékenykedik a szakmában, aki a perfekcionizmus zászlaja alatt egy kicsit többet mutat a valóságból: olyan, aki mindent is ismer, soha, semmilyen körülmények között nem felel meg elvárásnak, nem trendkövető, nem underground fetisiszta, ami rossz, azt valóban lepontozza, nem elfogult zenekarral, műfajokkal szemben.

Tökéletlenségünk emberi mivoltunk záloga. Újságot úgy írj, hogy embernek láttasd magad, ez a legrövidebb út olvasó és író között. Nem vagyok tökéletes, néha az elfogultság árnyéka vetül rám: ami csapnivalóan rossz, arra nyilvánvalóan nem fecsérlem az időmet, de amikor egy igazán fogamra való lemezzel ütközöm, esetleg átsiklok bizonyos hibák, hiányosságok felett. Így vagyok én a Black Sabbath csecsein csüngő doom/stoner bandák egy bizonyos részével is.

Szinte megrészegítenek a Tony Iommi-féle vaskos, doomosan hömpölygő riffek, a sejtelmes és borongós ködfátyol, a repetitiv, transzcendentális motívumok, melyek a sabbatista doombandák kötőszövetei. Most éppen egy chilei banda, az Ocultum harmadik nagylemezének promója került hozzám, melyről muszáj írnom, hiszen doom. A Buena Muerte február 28-án landolt a boltok polcain a Heavy Psych Sounds gondozásában.

Az alig negyvenperces nagylemezt öt szerzemény alkotja, hosszabb lélegzetű, vaskosra hizlalt darabok. A beszédes című Drugged Wizards Walks By nyitja a korongot: a várva várt belassult tempó és a zsíros riffek repetitív ismételgetése mellé becsatlakozik a wah-wah pedál kínzása, a doomszter arca pedig perverz mosolyra húzódik. Ez az a pont, ahol nehéz objektív lenni. Ehhez azért kell némi elfogultság, különben hamar unalmassá válik a dolog. Mondjuk a következő szám, mely egyben a címadó is, már lendületesebb, acsarkodó stílusával jól fenékbe billenti a csigatempójú fémzenétől transzba esett hallgatót.

Ének címszó alatt démoni felhangoktól elkorcsosult nyöszörgés üti fel a fejét itt-ott, ami szintén valamiféle megmagyarázhatatlan rokonszenvet ébreszt bennem. Egy pszichedelikus betét elhelyezése után érkezik egy kis vadulás, hardcore-os cséphadarás. A túlvilágról átszűrődő bestiális zajoktól, zörejektől hangos Fortunato’s Fortune című átvezető a tökéletesre besztondított riffel alapozó tizenkétperces Last Weed On Earth-be (ez is beszédes cím, na) torkollik.

A lemezt a tizenegy percet meghaladó sludge-os, Down-szerű Enki’s Return zárja, mely a hetedik perc környékén átvált egy akusztikus gityót pengető, esőfüggönnyel szegélyezett mellékvágányra; hangulatos levezetése az albumnak.

Imádtam az egészet, megy a közel maximális pontszám. Hiába az elfogultságom, azért ez nem egy tökéletes alkotás. Ocultum-rajongók, mi a véleményetek?