Tényleg le a kalappal az Accept előtt! Minden előzmény nélkül, a semmiből felbukkanva csinálták meg az utóbbi évek legerőteljesebb visszatérését a műfajban, és a kezdeti kirobbanó formát 2012-re is sikerült átmenteniük, mind a legutóbbi albumra, mind a mostani turnéra. A dolog súlyát és jelentőségét szerencsére a nagyérdemű is átérezte: jó volt úgy belépni a PeCsa fedett termébe, hogy láthatóan nem volt szükség az elválasztó függönyre középtájt...
Így aztán az Omen, amely ezúttal egy harmadik gitárost (Nagy Máté) is felsorakoztatott, már igen népes publikum előtt játszott, a korai kezdés ellenére is. Meglehetősen szokatlan volt őket nyitózenekari pozícióban látni-hallani, de amolyan étvágygerjesztőnek a decemberi lemezbemutató elé ez a rövid program is megtette. Koroknai Árpád személyében hosszú idő után végre igazán rátermett énekes-frontemberük van, a már vele készült idei Nomen est Omen anyag nótái pedig ebben a korántsem teljes értékű szettben is feltűnően nagy számban szerepeltek a Kalapács-korszak alapvetései mellett. Pontosan fele-fele arányban. Szóval semmi nosztalgia és múltba révedés, az Omen előre tekint!
Mint ahogy Wolf Hoffmannék is, akik lazán, erőlködés nélkül rátettek még néhány lapáttal a tavaly februári bulijukra. Az akkori műsorhoz képest beérkeztek a Stalingrad dalai és kihullott pár régi darab, de egyéb lényegi változás nem történt. Megkaptuk még egyszer majdnem pont ugyanazt, csak még komolyabb léptékben. Nagyobb helyen, nagyobb közönséggel. Még csak azt sem lehet mondani, hogy közben kiiktatódott a meglepetés-faktor és pusztán az elvárhatót hozta a banda, hiszen az ember nem győzött újra meg újra rácsodálkozni, micsoda intenzív tempót diktál az ötven év körüli átlagéletkorú társaság.
Fiatalokat megszégyenítő lendülettel és fiatalos lelkesedéssel – ez utóbbi különösen Wolf és Peter Baltes színpadi munkájából áradt – döngölték végig a jó két órás (!) programot, csupán egy-egy kellően mértéktartó gitár-és basszusszólóval fékezve az iramot rövid időre. Mark Tornillo sem beszélt sokat a számok között, sőt igazából alig-alig szólalt meg, viszont az ide kívánkozó ráspolyos hangokkal nem spórolt. Ráadásul a hátrébb állóknak sem kell ágaskodniuk, hogy lássanak belőle valamit... Jelentős érdemei vannak abban, hogy az Accept új erőre kapott, ez nem is kérdéses.
Ami a nótákat illeti, szépen megfértek egymás mellett a nyolcvanas évek heavy metal himnuszai, illetve titkos favoritjai – sőt a Bulletproof is elhangzott a nagy személyes kedvenc Objection Overruled korongról (1992-ből) –, és persze a jelenkori szerzemények. Hogy a Stalingrad albummal mennyire alkotott maradandót a csapat, azt az idő majd eldönti. Mindenesetre a Blood of the Nationsről a No Shelter és a Pandemic a jelek szerint már van olyan népszerű, hogy érdemes legyen a szett végére tartogatni, a Teutonic Terror pedig egyenesen a ráadásblokkban kapott helyet két olyan örök klasszikus között, mint a Metal Heart és a Balls to the Wall.
Hát, megint a nagy öregek mutatták meg, hogy mi az igazi! Nem más ez, mint a bő három évtizeddel ezelőtti idők metal muzsikája, pengeéles riffekkel, menetelős ütemekkel, hatalmas kórusokkal és ízes gitárszólókkal – nemhogy abszolút portalanul, de egyenesen a teljes régi fényében ragyogva. Sőt, a jelenkorhoz is képes szólni. Úgyhogy semmi kétség, megy a szekér...
Szekér?! Mit szekér? Egész páncélos hadosztály!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
