Ha egy este alatt akarsz végigmenni a technikás deathcore, a súlyos groove-ok és a futurisztikus metal és deathcore teljes spektrumán, akkor a Born Of Osiris aktuális bulija tökéletes választás. Május 18-án négy zenekar lépett színpadra, hogy kiverje a csipát a szemünkből ezen az álmos, nem túl meleg májusi vasárnapon – és egészen pontosan ez is történt. Tipikusan az az este, amikor már a Dürer Kert kapujában tudod, hogy az első ütemtől az utolsóig kifacsarják a tested-lelked, és még örülsz is neki. Négy banda, négy külön világ – a cél pedig közös: egetrengető hörgés és zúzás.
A számomra eddig ismeretlen The Voynich Code brutál energikus kezdést hozott: technikás deathcore egyenesen a napsütötte Portugáliából, masszív színpadi jelenléttel és erőteljesen hatásos megszólalással. A zenekar először lépett fel Budapesten, de máris nagy magabiztossággal uralták a színpadot, semmi nyoma az első bálozók zavarának. Modern hangzás, néhol progos váltások és egy nagyon lelkes frontember jellemezte a produkciót – nem volt nehéz megkedvelni őket, abban a nagyjából 25 percben, amit kaptak. A korai kezdés és a szellősebb nézősereg ellenére is igazi alapozást hoztak az estére, nem kerteltek, rögtön odacsaptak.
Pár perces tili-toli a színpadon és az Entheos következett. A tömeg nem lett feltétlenül nagyobb, viszont a lelkesedés fokozódott. Chaney Crabb és Navene Koperweis kettőse négy főre duzzadt a turné idejére így be is töltötték a teret. Az Entheos egy rövid, nagyjából 6-7 dalból álló szettel érkezett és a fókusz egyértelműen a friss EP-n volt. Azért a Time Will Take Us All lemezből is kijutott a közönségnek, aminek dalai kifejezetten jól működtek élőben is az Absolute Zero és az I Am The Void alatt egészen intenzív atmoszférát teremtettek. Chaney magabiztossága tagadhatatlan és az első pillanattól kezdve átveszi az irányítást a közönség a színpad felett. Dinamikus hangtartománya ellentmondást nem nagyon tűrt és teljes átéléssel hozta a sötétség asszonyát. De ez csak a látszat, a buli után nagyon kedvesen fotózkodott és beszélgetett a régi vagy újdonsült rajongókkal.
Kellett is a szusszanás, ugyanis a brit Ingested érkezése új szintre emelte az estét: ha eddig csak zúzás volt, innentől fogva pusztítás lett. A tavaly év végi énekescsere (Jason Evans távozása után Josh Davies érkezett) nemhogy nem roppantotta meg a csapatot, de mintha új lendületet is kaptak volna. Már első pillantásra is egy összeszokott, profi brigád benyomását keltették. Josh Davies magabiztosan mozgott a színpadon, kiválóan kommunikált a közönséggel, és hozta a mocskos, torzított hörgéseket – mindezt leheletnyi pimaszsággal fűszerezve. És a közönség kétpofára habzsolta a death-szörnyeteget, nem is volt kérdés, kurvára megvolt az oda-vissza szeretés. Felcsendült a legújabb vadhatjásuk is az Altar Of Flesh, de a szettjük igazi jutalomjáték volt a régi rajongóknak is: előkerült az Invidious illetve Surpassing The Boundaries Of Human Suffering néhány klasszikusa, például a Skinned And Fucked, amire a közönség válasza egy masszív wall of death volt. Nem feltétlenül ők lesznek az állandó vendégek a lejátszási listámon, de amit ezek a srácok élőben leműveltek, az több volt, mint remek. Az egész előadás feszes, kompakt és kompromisszummentes volt, úgy taroltak, mintha le akarnák gyalulni Pestet és Budát, bármikor újra megnézném őket.
Az est zárásaként a Born Of Osiris lépett színpadra, és igazából őket vártam a legjobban. Valahogy úgy vagyok velük, mint egy jó könyvvel, akárhányszor hallgatom őket, mindig van benne valami új, felfedeznivaló. Habár a chicagói srácok a turnéra trióra fogyatkoztak (dob, gitár és ének élőben), a színpadi erejükből azért nem sokat vesztettek. A háttérben futó vizuálok tökéletesen aládolgoztak az elszállósabb, futurisztikus hangzásnak. A stroboszkóp, a kivetítő, és a precízen vezérelt fények egy olyan audiovizuális élményt nyújtottak, amire tényleg nehéz mást mondani: totálisan intenzív.
Ronnie Canizaro bejárta a színpadot, mozgásával, gesztusaival és hangjával folyamatosan kapcsolatot tartott a közönséggel. A közelgő album dalai – mint az A Mind Short Circuiting vagy az In Desolation – remekül működtek, és előrevetítik, hogy az új BOO-album is tartogat izgalmakat, ráadásul a futurisztikus képi világuk a kivetítőre tapasztotta a tekintetet. Cameron Losch kétszer is előrejött a dobok mögül, hogy még jobban bevonja magát az interakcióba – és némi rásegítéssel agitálta a közönséget egy kis körtáncra. A jutalom sem maradt el a szerencséseknek néhány repülő dobverő formájában. Szép kis bemutatót kaptunk a diszkográfiából, nem is ült le a buli egy percre sem. A koncert zárásaként háromszor is odacsaptak: a Rosecrance, a Brace Legs, majd ráadásként a klasszikus Machine hozta el az utolsó, leheletet is kiszorító tempózivatart. Átütő erő, dinamika, profizmus tökéletes arányban mixelve, az már csak hab a tortán, hogy mindezt a tőlük megszokott jókedvvel osztogatták.
A The Voynich Code megadta az alaphangot, az Entheos elrepített egy másik dimenzióba, az Ingested magasabb fokozatra kapcsolt, a Born Of Osiris pedig leszállította a hiperpontos, futurisztikus döngöldét. Négy külön világ, mégis egy közös cél: darabokra szedni a közönséget technikával, súllyal és intenzitással. Félház ide vagy oda, ezen az estén senki sem maradt ki a zúzás epicentrumából.
