A Turbo nem az a kifejezetten könnyen fogyasztható zenekar. Nehéz olyan zenei műfajt találni, amibe ha csak jelzés szintjén is, de nem nyúltak hozzá. Lehetne ebből egyébként egy átláthatatlan, és emészthetetlen, egy maroknyi zene őrültnek kedvesen kikacsintós lemez. Viszont most a Pentagram-mal egy nagyon korrekt atmoszférával, és remek, könny(ebb)en befogadható számokkal jelentkezett a Turbo.
Ez már a harmadik lemeze a bandának. Személy szerint az első nálam vitte a pálmát, de már ott is kicsit ráncoltam a homlokomat, hogy most akkor mi is a Turbo. A második nagylemez – amellett, hogy szintén jó kis korong - még inkább bevitt az erdőbe. Most viszont nem érzem annyira kényszeredettnek a stílus zsúfolást, habár kétségtelenül jelen van a Pentagram-on, de korántsem irritáló mennyiségben. Arculata lett az új albumnak, és most már inkább mondanám változatosnak, de kiforrottnak, mint sem csapongónak.
Nem mai zenészekkel van dolgunk, minden tag előzőleg is nyakig megmártózott a hazai rock/metál/underground színtérben, úgyhogy már csak az évek és a rutin is biztosítékként szolgálnak ahhoz, hogy minőséget kapunk. A stílus viszont továbbra is nehezen behatárolható, de most ez inkább pluszt ad a produkcióhoz.
Vannak dalok, amik helyből földhöz vágnak, és akár napokig beleragadhat egy-két kegyetlenül elkapott riff, vagy ének szólam a fejedbe. Ilyen a már tavaly remek videóval hangoló Soul Sister, vagy a lebegtetős Avalon is. Ami miatt viszont tényleg csak szeretni tudom a Pentagram-ot az a záró fele a lemeznek. A We Fall már első hallgatásra lenyűgözött. Kicsit grungeos hangulata van, de annak is a legszerethetőbb vonalából. A Whirpool sokkal nyugodtabb, és kicsit az igényesebb, korai post-hc zenekarok higgadtabb dolgai jutottak az eszembe (pl.: Handsome, Rival Schools).
A Snakes And Membrains már egy sokkal borultabb tétel, van benne reszelés, meg egy pofátlanul maradandó refrén, és ebből hajlik lebegésbe a dolog. Talán itt lehetne még nyomát érezni a leginkább Tanka Balázs magas hangfekvéséből következő The Mars Volta párhuzamot, de ahhoz képest, ahogy az At The Drive-In sikeresebb utódbandája milyen minőség zuhanáson ment keresztül, a mennyiség rovására, itt jóval könnyebben értelmezhető dallal van dolgunk. Az Exhaler meg lágyan zárja le a lemezt, és ez is remekül megül. A Pentagram többi dalával sincs gond, az egész produkció jó lett, van benne némi vadulós tekerés, de leginkább egy olyan nyugodtabb, de karakteresebb összhatást kapunk.
Profin hangzik, változatos és minden pillanatában élvezhető, ami mondjuk nem feltétlenül lett volna igaz az előző dolgaikkal kapcsolatban. Rövid időn belül két olyan lemez jött ki a Grand Mexican Warlock, és most a Turbo jóvoltából, ami tényleg egy olyan színvonalat hoz, amit már jó ideje elvárnánk magyar zenekaroktól.
