Soha nem voltam egy elvakult High On Fire rajongó. Azonban idén valami totálisan beütött nálam. A Cometh The Stormot úgy vártam, mint a Messiást, noha, Matt Pike messiásról alkotott képét már korábban megismertük. A Burning Down című dal azonban mégis megbabonázott és a megjelenése óta kevés nap telt el, hogy ne hallgattam volna meg. Ilyen szintű kíváncsisággal estem neki a kilencedik stúdióalbumának.
Sokat kellett erre a lemezre várni. Egészen pontosan 2018 októberében jött ki az utolsó HOF lemez, azóta pedig nagyon sok minden történt. A Sleep új lemezen dolgozik, Pike megjárta az elvonót, és nem mellesleg dobost cserélt a zenekar. Mondhatni, hogy tényleg nem unatkozik a dalszerző, akinek időközben kijött egy signature gitárja is. Ennyire viszontagságos, nehéz időszak után még inkább kíváncsivá tett a zenekar, hogy mire is lesznek képesek. Pláne úgy, hogy az előző lemezükkel elnyerték a Legjobb Metal Perormance-ért járó Grammy díjat 2018-ban. Magasan van az a bizonyos léc, nem? A tizenegy dalt a Massachusetts állambeli Salemben lévő GodCity stúdióban rögzítette a csapőat Kurt Ballou producerrel, aki olyan nevekkel dolgozott korábban, mint a Converge, a Kvelertak, az Orchid, vagy a Russian Circles. Így biztosak lehettünk benne, hogy megfelelő emberrel dolgozik a zenekar ismét. A lemez a zenekar fennállásának huszonötödik születésnapját hivatott ünnepelni. Jó eséllyel azért is készült ilyen sokáig a lemez mert a tagok szerteszét voltak a világban. Jeff a Közel-Keletre utazott inspirálódni, illetve a Multoid Mannel kötötte le magát, matt pedig a szóló lemezével volt elfoglalva. Azonban Jeff érezte, hogy itt az idő és megfogta az öreg riffgyárost, Coady Wilis dobost és be ráncigálta őket a próbaterembe, hogy dalokat írjanak.
Nem fogok zsákbamacskát árulni senkinek, ez az album egy olyan anyag, hogy ha most befejezné a zenekar, akkor tökéletes albummal zárná a zenei karrierjét. Noha, erre pontosan tudjuk, hogy esély sincs, mivel egy ilyen album után pláne még jobban nyomni kell majd! Nálam egy az egyben beváltotta az előzetes reményeket a zenekar. Nem tudok rosszat írni. A hangzás tökéletes, benne van az a dög, ami a korai anyagaikra volt jellemző, ellenben ott van benne a frissesség is, és visszavettek egy kicsit a hangképen, az Electric Messiah-hoz képest, így nem vágja tönkre a fülemet sem egy-egy szóló vagy nyújtás, amit a gitáron visznek végbe. Erre tökéletes példa a Lightning Beard, ami annyira szépen kereken van felépítve, ahogy pedig befejezik, az olyat ver a mellkasodra, hogy hanyatt vágódsz. Pedig ekkor már a lemez végénél tartasz, de kanyarodjunk vissza inkább a lemez elejéhez. Lambsbread mocskos grove riffek tömkelege, ami tökéletesen megágyaz a már ismert dupla klippel rendelkező Burning Downnak. Nem mellesleg, Jeff kalandozásaiból már itt az első dalban is kapunk egy jó adag ízelítőt. A Burning Downt senkinek nem kell bemutatni, volt idő rongyosra hallgatni, azonban Jeff mesélt róla egy kicsit.
“A dal törzse a PNW próbaterünkben alakult ki, és a GodCity-ben való tartózkodásunk alatt találtuk ki a bridge/szóló szekciót és véglegesítettük azokat. Kurt Ballou producerként való közreműködése is rendkívül hasznos volt. Éles füle és friss látásmódja felbecsülhetetlen értékű volt az egész album során!”
Ez a dal magába foglalja nekem azt, amikor azt mondom valamire, hogy stoner/sludge. Tökéletesen hasít Pike hangja a mocskosra torzított riffek mellett. A Trismegistus elején már azt imádom, ahogy szól a gitár, és ahogy csúszik a pengető a húrokon. Erre jön rá egy olyan tamos téma, amit egy meglehetősen intenzív riffel áldottak meg, Pike pedig akár a legnagyobb metal prédikátor úgy tolja a szöveget. Imádom az orgánumát az öregnek, ahogy acsarkodik. Régen se volt rossz a High On Fire, de az utóbbi anyagoknál folyamatosan azt érzem, hogy egyre feljebb helyezik a lécet, amit aztán könnyedén megugranak.
Az album egyik legkülönlegesebb dala a Karanlik Yol, amire még Max Cavalera is irigy lenne a távol-keleti hatás miatt. Nagyon jó helyre helyezték el az albumon, így nyújt egy üde frissességet és nem fárad bele az ember a süvöltő ordításba. A Tough Guy, egy olyan agresszív, gonosz kétlábdobos tétel, amit biztos, hogy meg fog emlegetni a nyakad. Azonban, ha mégsem lenne elég dühös, akkor bátran ajánlom a The Beatinget, noha nem ez az album legerősebb tétele, akkor is iszonyatosan magába tud szippantani. Nem mellesleg van benne egy tipikus szóló cunami, amit legalább egyszer az életben hallani kell. Még a záró tételt kell megemlíteni, ami a közel tíz perces hosszával ott van a leghosszabb High On Fire szerzemények közt. Remek zárása az albumnak.
Nem tudom mikor dicsértem utoljára ennyire egy albumot, de a Cometh The Storm valami elképesztő módon elkapott magának. Imádom minden percét, így nem csoda, hogy jó pár napja csak ez pörög itthon.
