Magam is osztom azt a többségi álláspontot, hogy a progresszívnek nevezett muzsikák között az utóbbi évtizedekben alig találni bármi előremutatót, úttörőről nem is beszélve. A progresszív szó jelzőből szép lassan gyűjtőfogalommá degradálódott. Azonban minden időszakban akadnak olyan művészek, akik ugyan nem nevezik magukat progresszívnek, mégis olyan tartalommal állnak elő, ami csak rájuk jellemző.
A kivételek közötti kivétel esete pedig akkor látszik fennforogni, ha az adott művész évtizedeken keresztül, minden megnyilatkozása alkalmával képes valami újat mutatni. A cinikusok persze megjegyezhetik, hogy Peter Gabriel-nek ezen a téren könnyű dolga van, hiszen két évtizedenként jelentkezik hagyományos értelemben vett szólólemezekkel – ez azonban nem volt mindig így, gondoljunk csak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kiadott albumaira.
Az I/O (input/output, vagy akár a Jupiter két holdja is lehet a megfejtés) számomra épp olyan nem várt, de remélt lemez, mint a Rolling Stones tavalyi korongja volt. Tudtam róla, hogy készül, de nehéz volt elhinni, hogy valaha meg is jelenhet. A Genesis legendás ötöséből szólóban a népszerűséget és az eredeti irányvonaltól történt eltávolodást tekintve egyaránt Phil Collins jutott a legmesszebbre. Steve Hackett az, aki dekádok óta hűségesen szolgálja ki az ősrajongók igényeit, Tony Banks, illetve Mike Rutherford szólóanyagait pedig szinte csak a beavatottak jegyzik.
Az egykori frontember, Peter Gabriel mindig is a kísérletek és a meglepetések embere volt. A friss dalgyűjtemény nem egyértelműen rock, viszont ez a zenei világ popnak sem nevezhető, de kétségtelenül egyéni, és ebből eredően előremutató - teszi mindezt úgy, hogy egyúttal szintetizálja is a korábbi szólólemezeit. Egy Peter Gabriel lemezen az egyetlen biztos pont a főhősön kívül Tony Levin basszusgitáros, aki rockzenei körökben mindenekelőtt a King Crimson és a Liquid Tension Experiment révén ismert. Az örök változó pedig maga a zene, melynek előzményeiről annyit mindenképp tudni kell, hogy 1995-től készült, alakult, változott, még 2022-re végleges formát, vagyis formákat öltött.
Az I/O ugyanis nem egyetlen lemez, hanem legalább kettő, sőt, ideális esetben inkább három. Azaz készült egy ún. Bright-Side és Dark-Side keverés, illetve harmadlagosan egy In-Side néven futó mix is. Ezek egyenként is hatvannyolc percesek… A felvezető kampány sem a szokásos mederben folyt; Gabriel tavaly januártól minden telihold alkalmával jelentkezett egy-egy dallal, majd a végleges verzió december elején öltött fizikai formátumot. Ha a megjelenés óta eltelt három hónappal a hátam mögött lehet ilyen kijelenteni, képben leginkább a Bright-Side keverés kapcsán vagyok. Ennek megszólalása a szólókorszak legsikeresebb darabjainak, a So, illetve az Us lemezeknek a hangzását idézi, mínusz a sláger-faktor. Az ütős hangszerek most többnyire csak epizódszerepet játszanak, az ambient megalkotójaként is emlegetett Brian Eno jelenléte ha nem is nyomja rá a bélyegét a teljes anyagra, a befolyása tagadhatatlan.
A nyitó Panopticom késői Pink Floyd-ot idéző lebegése, a Playing For Time vagy a So Much hangulatzenéje a maguk egyszerűségében is kiszámíthatatlanok; sosem tudhatjuk, hogy az adott dal végén hová fogunk érkezni. A címadó a visszafogott vokálok játékosságával indít, majd egy azonnal ragadó refrénben, egyúttal egy akár mai (degradáló) értelemben vett progresszív rock darabban teljesedik ki, és épp akkor ér véget, amikor az ember a mindent elsöprő harmadik részt várná. Kell-e külön is nyomatékosítanom, hogy a főszereplő micsoda énektémákkal állt elő?! Ha igen, akkor elsőként a Four Kinds of Horses felé mutogatnék, melynek első fele úgy is hibátlan lenne, ha Gabriel éneke mindenféle hangszeres kíséret nélkül, csak önmagában szólna. A lemezen egyébként számtalan zenész működött közre. Ha a nagyzenekari szekció tagjait is elkezdeném felsorolni, egy szócikket tölthetnék meg a nevekkel, ehelyett a fentiek mellett csak egy további közreműködőt, PG lányát, Melanie-t említeném, aki több dal vokáljaiban is szerephez jutott. Hangszerelés szempontjából a talán leginkább „rockos” Road to Joy-nak jár említés, már csak Levin fület gyönyörködtető játéka miatt is.
Logikailag ugyan végképp nem állja meg a helyét, de a kifejezetten popos, a ’80-as évek közepének zenei világát tetemre hívó Olive Tree vokáljaiban Phil Collins hatását érzem. A csellóval színesített, álomszerű Love Can Heal formabontó duettje maga a hangulatzene, melyre látványosan reflektál a ritmusközpontú This Is Home, majd a mesélős And Still után a mondanivalót nyomatékosító Live and Let Live zárja ezt a nem mindennapi hang(ulat)folyamot. A Dark-Side mix a megjelölésének megfelelően a dalok mélyebb tónusait takarja, a harmadik változatba viszont még nem volt lehetőségem elmerülni.
Ha nem ismerném a MAHASZ listás helyezést, azzal zárhatnám a gondolatmenetet, hogy az I/O nem a mai zenehallgatókhoz szól. Így viszont azt kell írjam, hogy Peter Gabriel most is azokat szólítja meg, akik zene címszó alatt magát a zenét, azaz művészetet, és nem egy párszor használatos terméket értenek. Ezen hallgatók számára pedig a pontszám csak egy újabb adalék, az már a megjelenés pillanatában amúgy is eldőlt.
