Egy biztos: azzal nem vádolhatjuk Dickinsont, hogy elsiette volna az új albumát… Röpke 19 évet kellett várni a 2005-ös Tyranny of Souls folytatására, pedig akkori nyilatkozatai alapján nem akarta befagyasztani szólókarrierjét. Talán ő sem sejtette mennyire fel fog pörögni a Maiden gépezete, akkoriban kezdtek el retrospektív turnékat csinálni és az amúgy is elképesztő népszerűségüket fellőtte a sztratoszférába. Komolyabban 2014-ben csaptak bele a munkálatokba Roy Z-vel, és a hosszú kihagyás miatt volt egy megérzésem, hogy ez az album vagy zseniális lesz vagy borzasztó. Lássuk melyik!
Úgy gondolom ennyi év kihagyás után elkerülhetetlen, hogy az elvárások az egekbe szökjenek, de ahogy a Maidentől sem lehet egy újabb Powerslave-t várni, úgy Bruce sem fogja leszállítani közmegegyezéses klasszikusának, a The Chemical Weddingnek a 2. részét. A The Mandrake Project azonban nem az utóbbi 3 album metálos megszólalását viszi tovább elsődlegesen, sokkal inkább beillik egy karrier összegző lemeznek, vannak Tattooed Millionaire-féle hard rock témák, hosszú epikus dalok a la The Chemical Wedding, mindez megfűszerezve a Balls to Picasso játékosságával. Ezen nincs mit csodálkozni, ötleteket és dalfoszlányokat még 1997-ből is használtak fel, így tényleg évtizedek termését hallhatjuk az albumon, és ami meglepő, hogy ennek ellenére kifejezetten koherensen, minden dalt áthat a Mandrake sötét atmoszférája.
Az első kóstolót az Afterglow of Ragnarok adta meg, ez lett az album nyitódala is. Őszintén, amikor először meghallottam, akkor kezdtem el kicsit aggódni a lemezzel kapcsolatban. Először ami feltűnt az a megszokottól gyengébb hangzás. A főnökkel való összeismerkedése óta ez mindig Roy Z reszortja volt, a Mandrake-nél azonban valamelyest szakítottak a hagyománnyal és részben átengedték a feladatot. Lehet bennem van a hiba, de az album többi része úgy szól, mint az álom, az Afterglow-ban mégis gyengébbnek érzem a gitárok horzsolását. Ami még furcsa lehet, hogy néhány részletet 2014-ben rögzítettek, ez különösen a vokálnál szembetűnő, hiszen ez még Bruce torokrákja előtt volt. Érdekes összehasonlítani, hogy mennyit változott a hangja nyelvének egy darabjának elvesztésével (és az sem mellékes, hogy közben öregedett 9 évet), de Dickinson nem lassít, kifejezetten ereje teljében van és a legutóbbi Maiden turnén nyújtott teljesítménye alapján élőben sem fognak megkottyanni neki ezek a nóták. Az egyetlen észrevehető különbség, hogy a betegsége óta selypít egy kicsit, de ez egyáltalán nem zavaró.
De vissza az Afterglow-hoz: elsőre nem igazán nyerte el a tetszésem, de az album kontextusában tényleg jól működik, azt viszont nem tudom megérteni miért ezt választották felvezető singlenek és a klipje is hagy kivetnivalót maga után… A második számként érkező Many Doors to Hell már sokkal alkalmasabb lett volna a feladatra, egyből dúdolható, rögtön fülbemászó nóta, a nyitóriff akár Ghost is lehetne. A Hammond orgona miatt igazi 70-es évek hangulata van. Ezt muszáj lesz játszaniuk a koncerten! Következik a legkülönbözőbb dal a többitől: Rain on the Graves. Számomra ez a dal idézi meg legjobban az 1994-es Balls to Picasso albumot. A country/southern jelleg a verzékben elsőre meglepő, de mégis működik és kifejezetten jól áll Bruce-nak. A The Devil Went Down to Georgia-t juttatta eszembe. Ebben található Roy Z legjobb szólója is az albumon, kár hogy a legutóbbi hírek alapján ezt mégsem tőle fogjuk hallani élőben.
A Resurrection Men szintén hatalmas, az eleje egy galoppozó western témára épít akusztikus gitáron bongóval a háttérben (eléggé beakadhatott Bruce-nál a western mostanában, a Senjutsu-s The Writing on the Wall is az ő tollából eredt), majd a refrén után egy váratlan fordulatot vesz az egész dal, bekeményítenek egy groove/stoner középrésszel, majd a végén visszatér a western. A lemez egyik csúcspontja nálam. Érdekesség, hogy a szövegben Bruce felhasznált pár sort az If Eternity Should Fail-ből.
És ha már If Eternity… aki nem ismerné a sztorit: a dalt 2014-ben írta Bruce a szólóprojektjéhez, de Steve Harris-nek annyira megtetszett, hogy végül felkerült a 2015-ös The Book of Souls Maiden albumra. Dickinson egy egész konceptlemezben gondolkodott, aminek ez a dal lett volna a bevezetése, nem véletlenül ér véget Dr. Necropolis karakterének bemutatásával. A Maiden lemez kontextusában a monológnak mondjuk nem volt sok értelme, a sztori sosem lett kibontva. Nos, végül Bruce teljesen átdolgozta a történetet, és valamelyest a dalt is, így lett belőle Eternity Has Failed. Zeneileg a változás elég minimális, inkább a szöveg változott, plusz a végén rövidebb a beszéd. Ezzel a számmal nincs könnyű dolgom, az eredeti annyira beleivódott már a memóriámba, hogy nagyon furcsa ezekkel a kis változtatásokkal is hallgatni. Pedig nincs vele semmi baj és valószínűleg imádnám, ha nem hallgatnám a Maiden verziót már 9 éve.
Aztán itt van még a másik csúcspont, a Fingers in the Wounds, a lemez legrövidebb dala, mégis mennyi minden történik benne! Ebben is van akusztikus gitár és zongora is, ettől függetlenül nem egy lágy dal. A refrénjét garantáltan nem fogod elfelejteni, a közepénél beköszöntő keleties dallamok szitárral, hegedűvel és rengeteg szintivel tényleg zseniálisak. A Mistress of Mercy egy egyszerűbb darab, az elején lévő riff viszont nagyon hasonlít a Freak kezdőriffjére. A himnikus refrén és Roy Z fenomenális szólói ezt a dalt is kiemelkedővé teszik. Az album vége felé lírai vizekre evezünk a Face in the Mirror képében, nem bánom, mert Bruce-nak mindig elképesztően jól álltak az ilyen témák is, gondoljunk csak például a Tears of the Dragon-re. Nos, most sem kell csalódnunk, az egész dal egy csoda.
A végére maradt a két leghosszabb tétel. A Shadow of the Gods biztosan közönségfavorit lesz, már csak azért is, mert ebben van a legnagyobb The Chemical Wedding hatás. Lassan, misztikusan építkezik, amiből egy hatalmas ívű epikus refrén tör elő, és amikor azt hiszed ettől jobb nem lehet, átváltanak egy váratlanul döngölős heavy metal szekcióba. A végén Bruce olyanokat énekel, hogy az agyad eldobod és legszívesebben rögtön visszatekernéd a dalt az elejére… de ne olyan gyorsan, itt van még nekünk a zárótétel, a Sonata (Immortal Beloved) képében. Alulról nyaldossa a 10 percet és míg a Shadow… inkább tűnt grandiózus lezárásnak, addig a Sonata inkább olyan, mint egy hosszú utazás levezetése. Sok benne a spoken word, tele van érzelmekkel, egyből fülbemászó refrénnel az egyszerűsége ellenére, sőt halkan a háttérben Beethoven Moonlight Sonata-jának részletei is megbújnak. A dal egy csodálatos gitárszólóval ér véget, majd szép lassan elhalkul. Az utolsó 2 dal kombójára tényleg nincsenek szavaim, ettől jobb befejezést el sem tudtam volna képzelni.
A szövegről direkt nem írtam, ugyanis az album mellé egy 12 kiadványos képregény is dukál, amelyek felfedik majd és kontextusba helyezik a dalok mögött rejlő sztorit. Sajnos erre azért még sokat kell várnunk, pár havonta adják ki a soron következőket, az utolsót majd csak 2026 nyarán kapjuk meg. Érdekesség: A Shadow of the Gods eredetileg a The Three Tremors projekthez íródott, a terv szerint Bruce-on kívül énekelt volna még benne Dio és Halford is… képzeljük csak el úgy hogy szólna. Ebben a szellemiségben is lett megírva, például az 5:07-nél kezdődő rész egyértelműen Rob hangjára lett tervezve, legalábbis itt Bruce nagyon az ő stílusában énekel.
Összességében nem gondoltam volna, hogy ez az album ennyire beszippant majd. Nagy rajongója vagyok az öregnek, de annyit húzta az album megjelenésének idejét, hogy tényleg meglepett mennyire szenzációs anyagot rejtegetett előlünk hosszú éveken át. Rengeteg hatás van a zenéjében, szinte minden dal nagyon rétegzett és összetett. A mindent átfogó hangulat miatt még a nagyon különböző ötleteket sem érzem, hogy kilógnának az album ívéből. Igazi egyben hallgatós lemez és kétségkívül az év egyik legfontosabb metal megjelenése, az én listámon biztosan ott lesz december végén. Találkozzunk június 1-jén a Barba Negrában!
Itt pedig a teljes lemez:
