A Necrophobicot és a Naglfart a hőskorban, a ’90-es évek közepén a Dissection mögött a svéd melodikus black/death metal mozgalom másodhegedűseinek szerepkörében könyveltük el. A stockholmiak azonban a kortársak közül mindent és mindenkit túléltek. Az 1989-es alapítással a mezőny őskövületének számítanak - a debütáló The Nocturnal Silence tavaly volt három évtizedes. Azóta sok víz folyt le a Styx folyón, a Necrophobicot azonban soha nem ingatta meg sem ez, sem a zenei világ aktuális széljárásai.
A zenekar vezetője, a dobos Joakim Sterner pontosan tisztában van az irányzat határaival és kellékeivel, értsük ezek alatt akár magát a zenét, akár a járulékos külsőségeket. Sterner az utóbbi két évben a Century Media támogatásával rehabilitálta az évtizedek során a különféle kiadóknál megjelent Necrophobic anyagokat, melynek eredményeként a zenekar – szinte – összes kiadványa újra, fizikai formában is elérhető. A katalogizálás mellett pedig a háttérben formálódott a tizedik Necrophobic mű.
Nemcsak a rajongótábornak, hanem bizonyára magának Sternernek is megvan a víziója egy-egy új Necrophobic lemez kapcsán. Írom ezt annak tudatában, hogy a zenekarban nem az alapító ütős a fő dalszerző. Sebastian Ramstedt és Johan Bergebäck gitárosok a 2016-os visszatérésük óta stabil pontok a dalszerzői fronton, a másik alapító, a néhai David Parland örökségének méltó letéteményesei. Az első nagylemez időszakának frontembere, Anders Strokirk is biztos pont az egy évtizede dicstelenül távozott Tobias Sidegård helyén. Sternernek ezúttal csak egyetlen tagcserét kellett levezényelnie; a ritmusszekcióhoz 2022-ben a death metalos múlttal rendelkező, a Dismember, a Grave és a Nifelheim soraiban is megfordult Tobias Cristiansson basszusgitáros csatlakozott.
A hangmérnöki feladatokat ő és a két gitáros házon belül oldották meg, a keverést, illetve a mastert az Unleashed-es Fredrik Folkare intézte, a külcsín a Naglfar révén ismert Jens Rydén munkája. A közreműködők személyéből adódó osztálytalálkozó-jelleg pedig a magamfajta rajongóknál meg is előlegezte a bizalmat. Ehhez még hozzátenném, hogy a Necrophobic tudvalevően sosem kísérletezett, illetve fércművet sem adtak ki a kezeik közül.
Az előzmények tehát egy jó lemezt vizionáltak. Az In the Twilight Grey azonban több annál; egy kvázi best of… kiadvány, korábban nem hallott szerzeményekkel. Ha a lemez esetében a best of… kifejezést emlegettem, akkor ez kicsiben a nyitó Grace of the Pastre is áll, mely tételben minden alkotóelem ott van, ami valaha meghatározta a Necrophobic-ot. Sterner nem túlbonyolított, alapvetően a változatos tempókon alapuló dobolása, a két gitáros feszes riffelése, dallamos kiállásai, melodikus szólói, Strokirk rikácsolása, és mindenek előtt egy hangulatos bevezető. A Clavis Inferi első felében a főnök jó szokása szerint alaposan felkorbácsolja a tempókat, de a hathúrosok jóvoltából dallamokban sincs hiány, a tétel pedig egy alapra vett refrénben teljesedik ki – a Stormcrow és a lerohanás-szerű nyitányt kapott Cast in Stone szintén hasonló szellemben íródtak. Utóbbi azonban egy váratlan tempóváltást követően meglepő fordulatot vesz. A számomra első max pontos szerzemény az As Stars Collide képében érkezik, mely egy lassan kibomló, epikus színezetű darab; a Necrophobic-féle dalszerkesztés csúcsra járatva, középtájt egy, a göteborgi iskolát idéző melodikus szólóbetéttel. A további eresztésből feltétlenül ki kell emelnem a Mirrors of a Thousand Lakes-t, ami a zenekar számára egy kevésbé járt terep, a kimunkált és szépen kibontott szólókkal, és a korai Diamond Head/Mercyful Fate-féle dalszerkesztés révén számtalan váratlan epizóddal. A tempóváltásokat nélkülöző, lassan hömpölygő Nordanvind pedig a másik véglet - Necrophobic-léptékben valóban formabontó darab.
Az In The Twilight Grey a letűnőben lévő északi melodikus black/death vonalon egy hiteles forrásból merítő, kiemelkedő lemez – minden bizonnyal nemcsak Parland, hanem maga Nödtveidt is büszke lenne ezekre a dalokra.
