Kint megállás nélkül esik, a hajnali köd nyomokban még az aszfalton csücsül, s miközben a hangfalakból örvénylik a melankolikus muzsika, a dzsátubéról gyorsan kikeresek egy aktív vulkánról készült doksifilmet, és kiteszem nagyban a tévére. Sajnos gejzírt sehogy sem tudok beszerezni, így csak egy lightos cigivel tudom még autentikusabbá varázsolni a közeget, mielőtt nekikezdenék írni az általam roppant módon várt új Sólstafir nagylemezről. Ezek az izlandi cowboyok az évek során belopták magukat a szívembe, és a Köld lemez óta hibátlan teljesítményt nyújtanak mind élőben, mind a stúdióban. Az év nagylemeze várományos volt az Ótta, főleg miután vagy tizenötször lepörgettem a címadó dalt, amikor megjelent. Hogy nem így lett, arról részben maga a zenekar, részben pedig az univerzum legjobb zenekarának (MurderCityDevils) idei visszatérő lemeze tehet.

A Köld után a Svartir Sandar nagylemez egy új irányt jelölt ki a zenekar számára. Eltűntek az olyan nóták, mint a Pale Rider vagy a She Destroys Again, pedig ezek a nóták tették különlegessé, egyedivé a bandát. Úgy ötvözték ezt a post-black zenét a rock&roll-lal, hogy az friss és izgalmas újdonságként hatott. Nem feszegettek határokat, de egy jól megkülönböztethető egységet alkottak a zenei palettán. Persze a Köld-öt záró Goddess of the Ages már megmutatta, hogy nem elégszenek meg a hagyományos nótákkal, ennél sokkal több van bennük, és a maga majd' 13 percével tudnak ők monumentális balladákat írni. Ezt a vonalat folytatta a Svartir Sandar, már full izlandiul, amivel semmi gond sem volt, a zene bőven elviszi a hátán a produkciót, szükségtelen világmegváltó gondolatokkal kibélelni, és azt a nagyközönség számára érthető nyelven interpretálni. Elsőre kicsit idegenkedve fogadtam a dalokat, de a Fekete Zajos koncertjükön olyan tökéletesen adták vissza a lemez lényegét, hogy ott és akkor minden ellenállásom köddé vált, azóta is rendszeresen veszem elő. 3 év folyamatos turnézást, és dalírást követően aztán felvirradt az Ótta napja, én pedig a szabiról visszatérve, egekig korbácsolt várakozással estem neki az anyagnak.

Mivel az Ótta a lehető legjobb előfutár volt, magam sem hittem volna, hogy elsőre nem csak hogy untam, végig sem bírtam hallgatni a teljes lemezt. Másodikra sem ment. Hiába, a nyár, napsütés, hőség, strand, vidámság nem passzol ehhez a mélabús, merengő, itt-ott már klasszikus zenei betétekkel operáló, igazi őszi-téli muzsikához. A Lágnaetti ott veszi fel a fonalat, ahol az előző lemez letette, szépen építkezik, majd tör ki a melankóliából. A zongora/hegedű páros már itt is jelen van, ami sokaknak növeli majd az örömfaktort, nekem speciel nem sokat tesz hozzá.

Az Ótta bendzsója viszont telitalálat! Egy szögegyenes témára így kell felhúzni egy tökéletes dallamvilágú, kiválóan megkomponált balladát. A Rismál üres. Nem sokat tesz hozzá a nagy egészhez, a maga 4:24-es hosszúságával inkább amolyan töltelékszerep jut neki. A Dagmál, így sokadszorra, már működik. Váltakozó intenzitással kelti fel az érdeklődést, hogy aztán a Miödegi megidézze a Sólstafir intenzívebb oldalát, ez a nóta az, amire igazán vágytam. Míg a Svartir Sandar, dupla lemez révén, 12 nótájának átlaghosszúsága 8 perc, itt érezhetően visszavettek, nem eresztik bő lére a dalokat. A 8 dalból 3 megy 8 perc fölé, a többi inkább a lényegre törőbb időintervallumon belül marad. A Nón sem szolgál váratlannal, de talán az egész lemez legnagyobb pozitívuma, hogy a dalok úgy lettek válogatva, és sorba rendezve, hogy sem zeneileg, sem hangulatilag nincs benne ismétlés, mégis koherens. A hangszerelés roppant gazdag, érezhetően nagy műgonddal színesítették az alaptémákat, bátran nyúltak mindenhez, amitől jobbnak érezték a végproduktumot. A Miöaftann egy vérbeli izlandi kesergő, meg nem mondja senki, hogy erre mi szükség volt. Toronymagas mélypont, egy Sólstafirtól sosem vártam volna egy ilyen nótát nagylemezre, teljesen feleslegesnek érzem. Egy B-oldalra lehet feltenni ilyen kísérletezős dalt, nem egy 8 számos nagylemezre. Biztos van, akinek megérinti a lelkét ez a klasszikus, én inkább örültem volna, ha megvillantanak valamit abból, amiért anno megszerettem őket, és odabiggyesztenek középtájt egy odabaszós, pörgősebb, Pale Rider szerű szösszenetet. A Náttmál, mondhatni menetrendszerűen, a legmagasabb szinten zárja a lemezt. A balladázásban kőprofik, ez pedig egy tökéletes Sólstafir ballada. Ahogy felépítik, beindítják, lezárják, tényleg mestermunka, ezt a Svartir Sandar-on tökélyre fejlesztették, itt pedig kisujjból kirázzák a végére.

Felemás érzésekkel viseltetek az Ótta iránt. Nem azt várom ettől a brigádtól, hogy tökéletes aláfestő zenét írjon egy délutáni szunyához vagy olvasáshoz, de elvitathatatlan, elnézve az eddigi életútjukat, hogy a jelenlegi nagylemez hangzásához, hangulatához egyenes út vezetett. Még így is az év egyik legjobban várt koncertje a novemberi Düreres fellépésük, ahol élőben is meggyőzhetnek arról, hogy akárcsak az előző lemezük, ez is élőben mutatja meg az igazi erősségét, aztán a 2017-es új lemezükig az Ótta is a playlist-em állandó tagja legyen. Nem tudom elmarasztalni a bandát, nem tudom lepontozni a lemezt, de fenntartásokkal fogadom ezt a fene nagy szimfóniázást!

A delux lemezen bónuszként szereplő Tilberi/Til Valhallar pedig jól példázza, mi veszett ki útközben a Sólstafir zenéjéből...szerintem....