Lehet-e bármi újat írni egy olyan markáns zenei világgal rendelkező, közel hat évtizede létező zenekar huszonnegyedik lemezéről, amely jó ideje maga sem akar újat mondani…?! A törekvés elvetélt próbálkozásnak tűnik, azonban kétségtelen, hogy már csak a fenti számadatok miatt is meg kell emlékezni a Curious Ruminant-ról.
A Jethro Tull legutóbb a ’80-as évek második felében, illetve az akkori évtizedforduló környékén, az utóbb feledésbe merült Under Wraps / Crest of a Knave / Rock Island albumtrió időszakában mutatott hasonló aktivitást. A Curious Ruminant ugyanis már a harmadik Anderson(-féle) nagylemez a 2022-es The Zealot Gene óta, de folyamatosan érkeznek az újrakiadások, melyekről kapacitásunktól függően mi is igyekszünk beszámolni ITT, ITT és ITT.
Több gondolat is idekívánkozik a legutóbbi, RökFlöte lemezről 2023 augusztusában íródott recenzióból. Kettő mindenképpen. Egyrészt a Curious Ruminant-ról is kijelenthető, hogy „az elmúlt negyven évben bármikor megjelenhetett volna, ha nem lenne nyilvánvaló, sem a hangzás, sem a hangszerelés nem árulná el, hogy idei anyagról van szó.” Másrészt meg az az állítás is zokszó nélkül állja meg a helyét, hogy „aki… mai fejjel akar ismerkedni a nagy múltú zenekarral, kizárt, hogy első mozdulatával (az aktuális nagylemez) után fog nyúlni.
Ha viszont ismered a diszkográfiát, vagy legalább a ’70-es évek legelejének dolgait, bátran ráfordulhatsz” az idei korongra is. Ian Anderson zenekara önhibáján kívül kétszeresen is szálka a metalos közösség szemében. Egyrészt a formálódó Black Sabbath a ’60-as évek végén, Tony Iommi Tull-os leigazolásával majdnem vakvágányra futott, másrészt meg ’89-ben Anderson zenekara vitte el a Metallicának járó Grammy-díjat. Kétségtelen, hogy a Jethro Tull nem gyakorolt akkora hatást a később érkezőkre, mint a kortárs Sabbath / Zeppelin / Purple triász, netán a Uriah Heep, azonban a progresszív rockon belül a fuvola használatával és az Anderson-féle történetmeséléssel felmutatott egy lehetséges új irányt.
Jack Clark gitáros az új korongon észrevétlenül vette át a legutóbbi lemezen Florian Opahle-t váltó Joe Parrish helyét. Ez pedig a Jethro Tull esetében épp így van jól, hiszen a sajátos zenei világ letéteményese maga Anderson, aki szerzőként ezúttal is önállóan jegyzi a komplett korongot. Az a bizonyos aura, amit megszokhattunk a veterán mestertől, már az első másodpercekben megvan. Önmagában ebből eredően pedig részemről továbbra is töretlen a szimpátia.
Értelmetlennek tartom egyes dalcímek citálását, a felsorolásukról, netán az egyenként történő elemzésről nem is beszélve. Meg kell viszont említenem a huszonegyedik századi Jethro Tull legnagyobb vállalását, a korai lemezeik emlékét idéző, több mint negyedórás Drink from the Same Well-t. Minden bizonnyal ez a tétel lesz az, amellyel évek múltán is azonosítható lesz a 2025-ös Jethro Tull. A fenti gondolatokból egyértelműen következnie kell, de inkább még egyszer hangsúlyozom, hogy a sokat látott Andersontól önámítás lenne egy újabb Aqualung-ra, Benefit-re, vagy akár csak egy The Broadsword and the Beast szintű korongra számítani, de ha legalább két-három évtizede követed a zenekar dolgait, akkor az idei lemezt sem hagyhatod ki.
A Curious Ruminant közvetlen elődjéhez képest ugyan közelebb áll hozzám, de ha az előző lemezre négy pontot adtam, úgy vagyok következetes, ha most is tartom az akkori kalkulust.
