Nehéz az Electric Wizard munkásságáról nem ezoterikus megközelítésben nyilatkozni. Ha a zenekar koncepcióját nézzük, két dolog van piedesztálra emelve: az éjsötét okkult horror imádat, meg a fű. Zeneileg mindez a belassított korai doom köntösében. A végeredmény egy irtózatosan mély, zaklatott, bizarr, vontatott massza, ami olyan szintű sötét energiát bocsájt ki, hogy néha szívesen kuporodnál magzat pózba, meghunyászkodva a tonnás, szentségtelen zaj folyam előtt. A Time To Die meg kimaxolta az eddig is hátborzongató Electric Wizard életművet.
Ha Electric Wizard, akkor leginkább a Dopethrone album az, ami elsőre beugrik a legtöbbeknek. Tény és való, hogy a Black Mass fasza volt, és a Witchcult Today is sokat pörgettem, de kicsit szolidabb lemezek voltak a fent említetthez képest. A Time To Die azért is nyűgözött le már az első hangtól kezdve, mert talán ez lett az az anyag, amivel a leginkább megközelítették azt a fajta zsigeri sötétséget, amit egy Funeralpolis, We Hate You, I The Witchfinder hallgatása közben éreztem utoljára.
Bizarr lemez lett. De nem úgy, hogy kicsapong, vagy hogy hisztérikusan próbál extrém lenni. Keserű, súlyos és baljós hangulat lengi be a Time To Die minden percét, úgy, hogy közben nem válik paródiává, és talán ez a legnagyobb erénye. Megbízhatóan, már-már monoton jönnek a gonoszabbnál gonoszabb pillanatok, de nálam teljesen működött, a negyedik végighallgatásnál is ugyanaz a reakció kerít hatalmába: a szám résnyire nyitva, magam elé bambulok, és az 50 bpm-es tempó észrevétlenül átvette a nyakizmaim felett az irányítást, és bólogatnom kell, nincs mese. Az albumnak vége, és pislogok, hogy a szarba vagyok képes egy órán át totál zombi üzemmódba kapcsolva leledzeni, gyakorlatilag a világra teljesen érdektelenül. Ördögi!
A kezdésnél már keresheted is az álladat. Az Incense For The Damned gyorsan beküldi a gyomrost. Új himnusz. Ennyi. Rohadt monotonnak tűnhet elsőre, ha nem vagy hozzászokva az Electric Wizard-hoz, de igazából minden pillanatában felépített, és elemi erővel dörren meg. És utána sincs cécó. A nyár végén már megszellőztetett depresszió bomba, az I Am Nothing, és a Sadiowitch, a címadó Time To Die, a We Love The Dead teljesen beleránt abba a lassan vonuló spirálba, ahonnan tudod, hogy nincs esélyed visszajönni, el vagy ragadva.
Ráadásul a lemezt végig kíséri egy fajta koncepciós intermezzo. A kezdésnél (Az Incense For The Damned első másfél perce), félidőnél (a merész című Destroy Those Who Love God) és zárásnál (Saturn Dethroned) beúszik egy hammond orgonás, búgó basszusos téma, ami akár egy sötét rituálé aláfestő zenéje lehetne. Ez alá film részletek, monológok bevágva. Sátánizmus, drogok, gyilkosság, ilyesmi. Ezek a „töltelék” tételek meg egy amolyan lemez a lemezben hangulatot adnak a Time To Die-nak. Jus Oborn keserűséggel átitatott, monoton, elnyújtott éneke talán elsőre nehezen emészthető, de az összképhez inkább hozzáad, mint elvesz, a kedves arája, Liz Buckingham pedig továbbra is kitart a védjegyének számító, húrnyüstölő szólói mellett. A ritmus szekcióban új arcok. (Clayton Burges: basszgitár, és Simon Poole: dob), de teljesen hibátlanul hozzák a lomha ütemeket, és szellős ritmusokat.
Semmiképpen sem hittem, hogy valaha hallok még egy ilyen masszív lemezt az Electric Wizard-tól. Az I Am Nothing-ra előzőleg azt hittem, hogy várhatóan az lesz ennek a lemeznek a zenitje. Pedig egyike a kilenc egységnek, ami külön-külön is működik, de egyben hallgatva tényleg lebilincselő. A Time To Die egy olyan lemez lett, amit még szerintem évek múlva is ámulattal emlegetek majd fel. Elképesztően lebilincselő, és ijesztő egyben, és hiába az ében fekete tónusa, meg a lomha vonaglása, mégis szép, és becses. Kellemes őszt, és telet hozzá!
