A zenekar történetének utolsó fejezete brazil szappanoperába illő: Rob Dukes ki, Zetro vissza, a már készülő lemez énektémáit újra felvették Zetróval, én pedig csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik itt? Nem tudok szó nélkül elmenni a történtek mellett mert Rob közel évtizedes tagsága alatt kiváló lemezek láttak napvilágot a hangjával és frontemberként is hiánytalanul betöltötte a Zetro után maradt űrt, nem volt nagy az a bizonyos cipő. A szakítás Zetróval véglegesnek tetszett, mert olyan dolgok hangzottak el, hogy azok után helyrehozhatatlannak látszott a megromlott kapcsolat az ex-énekessel.
Bármi is állt a szakítás hátterében (piszkos anyagiak?) és bármi is van a nagy újrakezdés mögött, Robbal nem bántak túl méltányosan és ha igaz amit egy interjúban mondott a kirúgását sem éppen úriemberhez méltóan intézték. A zenekar számára igen nehéz időszakban került Zetro helyére, aki lelépett egy turné közepén, a H-team is feloszlott és nagy szerencse, hogy éppen a megfelelő ember "kéznél" volt, aki ezután négy lemezen volt énekes. Az Exodus sokat köszönhet Robnak, nélküle nem tudták volna ilyen simán folytatni, ráadásul újra életet és lendületet hozott a zenekarba.
Megoszlanak a vélemények, hogy mennyire volt jó ötlet visszahozni Zetrót a mikrofonhoz, mert van akit zavar a hangja és jobban szerette Rob agresszív énekét, és vannak olyan kommentek is amelyek szerint Zetro az Exodus igazi hangja. Döntse el mindenki a lemez meghallgatása után melyik tábornak van igaza. Részemről maximális tisztelettel és elismeréssel adózom Rob Dukesnak azért, amit letett az asztalra a lemezeken és a koncerteken egyaránt.
De a lényeg az, hogy a Bay Area titán Exodus visszatért és gonoszabb mint valaha, a Blood In Blood Out különösen a régi rajongóknak fog tetszeni és nem csak Zetro visszatérése miatt. Az album célcsoportja azok a vaskalapos Exodus és thrash rajongók, akiknek hiányzik a retro-thrash (és Exodus) hang. A Shovel Headed Kill Machine és a két Exhibit album magasra tette a lécet, de az általuk kijelölt iránytól, mint az a korábbi nyilatkozatokból már kiderült, jelentősen eltér a lemez. Véleményem szerint ez a Tempo Of The Damned és a Bonded By Blood lemezek keveréke, de sokkal érettebb, sokkal agresszívabb és gyorsabb formában.
A nyitó Black 13 elektronikus bevezetése (amiről az ugrott be, hogy Mi ez? Die Krupps? Rossz albumot töltöttem be?) után gyorsan a helyére kerül minden fő összetevő: a riffek élesek, mint a borotva, a tempó viharos, de igazából Zetro belépésével tér vissza az a klasszikus thrash vibrálás, ami a régi rajongóknak hiányozhatott. A riffek nehezek, Gary Holt és Lee Altus szólói mutatják, hogy miért ők a legtehetségesebb gitár tandem a thrash mai világában. Az intenzitás megmarad a címadó Blood In, Blood Out és a Collateral Damage számokban is. Mindkettő old-school thrash Gary Holt mindig felismerhető gyors, ritmikus stílusú riffjeivel, az utóbbi erősen épít a basszusgitárra és Tom Hunting jellegzetes "ahogy a nagykönyvben meg van írva" dobolására és Souza felbőszült énekére. De a legszembetűnőbb, hogy visszatértek a kórusok, amitől sokkal élettel telibbek a számok.
Kész gitártechnikai bemutató a féktelen Collateral Damage furcsa himnikus kórusával az album egyik bombája és a Salt The Wound, amelyben a Metallica gitáros és volt Exodus zenész Kirk Hammett a vendégzenész. Holt és Altus szólóinak csúcsa hallható a gyilkos, vidáman hátborzongató Body Harvestben.
Az album második felében a legtöbb dal jó thrash, bár van néhány kevésbé sikerült is, mint a a középtempójú (persze anélkül, hogy feladnák intenzitást) My Last Nerve és különösen a BTK, ami elég átlagos, annak ellenére, hogy a Chuck Billy (Testament) a vendég. Ez leginkább azért fájó, mert több teret kellett volna kapnia és így kimaradt lehetőség a vendégszereplése. Többszöri hallgatás után esett le mi a baj velük. Mindkét dal túl hosszú. A thrash nem az a közeg, ahol jó ötlet a hosszabb játékidő, a thrash szellemisége a rövid, éles sokk. Az album, több mint egy óra hosszú, ki kellett volna vágniuk a gyengébb számokat és egy 45-50 perces Exodus támadást kiadniuk. Pedig Rob Dukes áprilisban még azt nyilatkozta, hogy az új albumnak punk rock hangulata van rövidebb dalokkal az előző Exodus albumok eposzai helyett, de ez csak részben teljesült.
A Wrapped In The Arms Of Rage érdekes dallamos dupla gitárral és a vad gitárpárbajokkal NWOBHM-emlékeket idéznek és ez után nem meglepő a bónusz Angel Witch feldolgozás sem. A lemez végéről a Food For The Worms emelkedik ki, mint a leggyorsabb dal az albumon, ráadásul itt a legjobb gitár és basszusgitár munka és a legjobban kialakítottak a gitárszólók és a harmonizáció.
Nem csak Zetro furcsa karrier újjáéledése, de teljesítménye is még mindig megdöbbent, mennyire élénk, fiatalos és mániákus a hangja. A másik pozitívum Jack Gibson előtérbe tolt basszusjátéka. Sok lemezen a basszus háttérbe szorul, itt nem így van, és ez adja az alapot a teltebb hangzásnak és persze ott van a színtér egyik legalulértékeltebb dobosa Tom Hunting profi játéka, ami még soha nem volt ilyen jó!
A hangzásért Andy Sneap volt a felelős, aki érti a dolgát és már számtalanszor bizonyított. A Blood In Blood Out tele van azzal, amit rajongók elvárnak: sebességgel, technikás és nyers thrash metallal, ami a retró feeling ellenére megerősíti, hogy a zenekar képes haldni a korral. A lemezen sorjáznak a hagyományos Gary Holt riffek és a dühös dalszövegek, amelyek kielégítenek minden rendíthetetlen rajongót amivel az Exodus egy kicsit kijátszotta a "klasszikus hang" kártyát és nem vállaltak kreatív kockázatot. Igazából nincsenek rossz számok ezen az albumon, minden dal tökéletesen és gondosan felépített. Szerintem a Blood In Blood Out hagy némi kívánnivalót maga után, de én régimódi rajongó vagyok és nagyon élvezem az albumot, mert agresszív és szórakoztató hallgatni.
