Hihetetlen, hogy a Faith No More-nak ez az albuma már harminc éves. Röpül az idő, de ezt mostanában gyakran hangoztatom, hiszen számomra nagyon kedves albumok ünneplik a jubileumi évüket. Mit is mondhatnék? Essünk neki együtt a King for a Day... Fool for a Lifetime-nak.

Teljesen megvan bennem az emlék, hogy tizen pár éves vagyok és az unokabátyám hozott nekem egy CD-t, hogy ezt meg kell hallgatnom! Gőzöm se volt ekkor még, hogy mi fán terem a Faith No More. Igazából ekkor még csak a metal zenével is csak barátkoztam, ismerkedtem. Aztán bekerült a lejátszóba az idén harminc éves album és egyből mondtam, hogy na, akkor irány a Headbanger és nézzük meg mit lehet tőlük még beszerezni! (ez az a korszak volt, amikor még YouTube sem volt, nemhogy Spotify) A kapcsolatunk azóta is töretlen, állandó. Nem mondanám, hogy napi kapcsolatban vagyunk, de amikor egymásra találunk, az nagyon kellemes időszakokat eredményez. Nem voltam könnyű helyzetben ezzel a cikkel, hiszen éppen Fear Factory lázban égek, ami azért merőben más, mint az FNM. Ettől függetlenül, ahogy említettem is, amikor egymásra találás van, az mindig kellemes!

Gondolkodtam, hogy most itt elkezdjem írni az albummal kapcsolatos tényeket meg minden infót, amit ilyenkor szoktam, de az év elején jelent meg egy mini dokumentumfilm, ami szerintem jobban elmond mindent erről az időszakról, mint én. Nekem így marad csak a dalok elemzése és az emlékek felidézése. 

A Get Out agresszívan nyitja meg a lemezt, legalábbis nekem egyből ez az érzésem van Bordin határozott pergő csépelésétől. Aki a keményebb, hátba vágós dalokat szereti annak a nyitányban nem kellett csalódnia. Noha közben benne van az az igazi fúzió, amit szerintem az RHCP mindig is szeretett volna megtalálni, de nem sikerült nekik. Imádom, ahogy Patton elveszti az eszét egy-egy dalban és szinte már artikulálatlan módon ordít a mikrofonba. A Ricochet-ről elsőre nekem mindig a RATM ugrik be, a sound és a kezdés is olyan, mint az egyik népszerű dala Morello-nak. Persze hamar bebizonyítják, hogy copyzásról szó sincsen. Az őt követő Evidence pláne ráerősít arra, amit pár sorral feljebb írtam az RHCP-ről. Az egyik leghíresebb FNM dalról beszélünk, amit csak imádni lehet, még akkor is, ha alapjáraton ez a stílus távolabb áll tőlem. Ahogy Bordin a dobverő fejével, de tényleg csak a fejével üti a lábcint azt imádom hallgatni. Annyi íz van ennek a csávónak a játékában és annyira alulértékelt dobos még akkor is, ha Ozzy mellett húzta sokáig az igát. A wah pedálos részeket pedig kimondottan imádom a dalban, van benne egy olyan funky hatás, amit mástól nem tudnék elfogadni, de Pattonék tálalásában teljesen más lesz a leányzó fekvése. Természetesen a metalos, vadabb ízek is vissza-vissza kell, hogy térjenek.

Erre tökéletes példa a The Gentle Art of Making Enemies, ami tökéletesen mutatja be, hogy lehet fokozni egy-egy dalt, hogy aztán még nagyobbat üssön egy riff. A dal végénél pedig előjön Pattonnak az az énje, ami miatt jó időre le is állt a zenekar. A Star A.D. akár egy vetélkedő címe is lehetne, amit Gundel-Takács Gábor vezet. Ez a dal pedig a különböző betéteket szolgálhatna a műsor alá. Na, remélem nem adtam most egy ötletet valamelyik kereskedelmi tévének… Mindegy. Annyi minden feltűnik a dalban, hanghatások, retro gitár sound, shaker, fúvosok felsorolni is nehéz. Ez a dal előre mutat nekem a sok évvel későbbi Sol Invictus-ra, vagy éppenséggel az a lemez mutat vissza a húsz évvel korábbi King for a Day... Fool for a Lifetime-ra. A Cuckoo for Caca alatt megint előkerül a torzító pedál a stúdió fiókjából. Patton úgy dörög a dalban, mintha egy prédikátor lenne, aki a vasárnapi misén éppen kiűzi az ördögöt a megbotlott Hagymássy Dénesből. Én Pattonnak azokat a dalait, munkásságát imádom, ahol ordibál, így nyilván ez a dal is az egyik kedvencemmé nőtte ki magát az évek alatt.  A Caralho Voador szerzeményről simán el tudom képzelni, hogy a Four Season liftjében szól, miközben Lewis Hamilton tart lefelé a hallba. Az Ugly in the Morning nem hazudtolja meg a saját nevét, noha Mike továbbra is csodás magaslatokba tör. De a basszusgitár és a nem hétköznapi gitáros megoldások tesznek róla, hogy furán érezzük magunkat, ha rondának nem is.A dal végi megőrülés pedig….patton (szívecske) felkészít minket a zenekar egyik legnagyobb slágerére. Szerintem nincs rock zenét szerető ember, aki ebből az időszakból ne ismerné a Digging the Grave-et. A dal után különösen nagyot megy a teljesen a zenekar másik arcát mutató Take This Bottle. A King For A Day album zárótétel pedig az akusztikus gitárral és a rengeteg zongorával egy újabb remek megoldás, amire kevesen képesek.

Így visszahallgatva a lemezt azért szeretem ezt a zenekart, mert soha nem tudhatom, hogy mi fog következni, mi lesz vajon a következő tétel? Lehet csak felveszik, ahogy ágytálba kakálnak és rányomnak kis szintit meg itt-ott egy kis gitárt, ki tudja? Zseniális ez a zenekar, nagyon sajnálom, hogy egyáltalán nem aktívak ma már.