Múltkor egy kritikámban éppen azt búsultam, hogy a rockzenei klíma megváltozott, manapság az egyes műfajokban tevékenykedő metalbandák vagy uniformizálódnak (zeneileg), vagy a stílusalapítókat másolva próbálnak meg érvényesülni. Kivételek persze vannak. Akár a tematikát illetően, akár zeneileg.

Te meg mernéd nyitni azt az emailt, amely biológiai sejtmérget tartalmaz? Elsőre riasztónak tűnhet a dolog, de a nagy dózisú extrém metaltól rohamos pusztulásra ítélt agysejtjeim radarjai annyit azért még jeleznek, hogy elektronikus úton nem terjed az a bizonyos citotoxin.

Szóval megnyitottam az emailt és nyugtáztam, hogy egy 2010-ben megalakult német nukleáris(!) death metal bandáról van szó. A Cytotoxin tematikája az 1986. április 26-án bekövetkezett csernobili atomkatasztrófára épül, Pripjaty tragikus, felkavaró története elevenedik meg a dalszövegekben, mindez brutális és technikás death metalba ágyazódva.

A koncepcionális törekvés viszonylag egyedinek mondható, legalábbis abban a tekintetben, hogy nem csak egy-egy dalt, hanem a zenekar komplett munkásságát szövik át a pripjatyi történések. Ha viszont áttérünk a zenére, akkor már nem beszélhetünk elszigetelt kezdeményezésről, mivel ezt a fajta technikás halálmetalt már rengetegen tolják.

A németek helyzeti előnye, hogy az irgalmat nem ismerő szerzeményeik strukturális jellege közérthető módon építkezik, nem esnek bele abba a hibába, hogy a szélsőségesség tölti ki a csomag tartalmának háromnegyedét. Dalcentrikusságról ellenben nem beszélhetünk, mert eléggé homogén jellegű, olykor összefolyik az egész.

A csapatnak április 11-én érkezik az ötödik nagylemeze, a Biographyte az Unique Leader Records gondozásában, mely a jelen kritika tárgya is egyben. Lássuk akkor, hogyan szól a Pripjaty metal! A Hope Terminal című nyitótétel a ritmusszekció által ránk zúdított pusztító deathcore témával nyit, melyet egy elképesztő ujjgyakorlat hálóz be a hathúrosok részéről. Tipikus koncertfavorit amúgy, mert kegyetlen groove-okkal van kikövezve (ejj, szinte már látom magam előtt a gázálarcos rajongókat a színpadról a tömegbe vetődni).

Ezt ecseteltem fentebb, hogy közérthető a zenéjük, nem csak a technikai tudásukat villogtatják a srácok, hanem a fogósságra is egyaránt odahelyezik a fókuszt. Ugyanez igaz a Condemnesia című tételre is: az anyaszomorító blastbeatek és a virgázós ujjtorna közé egyszerűbb témák is keverednek, kapaszkodó gyanánt. Ránéztetek közben a lemezborítóra? Na igen, rendkívül impozáns, bitang jól mutathat a vinyl verzió.

Ahogy futnak ki egymás után a dalok, úgy hálózza be az embert egyre inkább a Cytotoxin-féle nukleáris atmoszféra (akármit is jelentsen ez), a kegyetlen ritmusokban zajló halálmetal baljós hangulatot áraszt, igaz, nem annyira, mint a Csernobilról készült HBO-s minisorozat zenéje, melyet Hildur Gudnadóttir jegyez (képzeletben helyettesítjük be a németek metalját a film egyes jelenetei kísérőzenéjeként). Amúgy első ízben a munkahelyen teszteltem a banda lemezét: szívesen mellékelnék fotókat a környezetemben lévők akkori arckifejezéséről...

Fenyegető atmoszférája miatt akár hangulatzenének is titulálható a Cytotoxin muzsikája, ellenben a nyaktépő riffelések, az ellenállhatatlan groove-ok és a technikás gitártémák kedélyállapottól függetlenül beszippantják az embert.