A black metalt mindig is szerettem volna megszeretni, de átmeneti felvillanásokat leszámítva inkább csak a doom/death vonal tudott megragadni. Nem tudom, hogy hogyan, de vonzott ez a nyers düh, mégis nagy mennyiségben nem tudtam befogadni. Tavaly mégis megpróbálkoztam a Mayhemmel és a 1349-al is, most miért ne adtam volna egy esélyt a műfaj egy következő nagyágyújának, a Marduknak?
A negyedszázados szülinapját ünneplő Marduk rögtön egy új stúdiólemezzel kezdi az évet. A 2012-es Serpent Sermon kistestvére rögtön januárban a piacra került. A felállásban időközben változás történt, 2013-ban új dobos érkezett Fredrik Widigs személyében, aki az előző három albumon ténykedő Lars Broddesson helyét vette át. Milyenre sikerült a bemutatkozás és egyáltalán méltó ünneplése ez a korong a 25 éves jubileumnak?
Először is le kell szögezni, biztos, hogy ők sem a kifinomult, millióakkordos progresszivitás miatt vették kezükbe a bárdjaikat. Apróbb leállásokat leszámítva megy végig a darálás. És itt rögtön fel is hoznék egy hátrányt: az album túl hosszú. Ez nem az a stílus, amiből 50-nél is több tömény percet könnyen végig lehetne hallgatni, egy-két dal lemaradhatott volna. Miért is? Mert dalok annyira nem változatosak, hogy egy olyan zenehallgatónak, mint én, aki először a hangszeres részre figyel, a szöveg másodlagos, fenntartsa az érdeklődését ennyi időn keresztül. Kétségtelenül profi munka, de több dallamot is bele lehetett volna sajtolni az ötletekbe.
Hogy mondjak valami pozitívumot is: a hangzás – természetesen a black metal követelményeit maximálisan szem előtt tartva - nagyon szép. Természetesen a dögszagú kriptahangzás megvan, nem tervezték elhanyagolni, mégis gitár szépen elől van, tisztán lehet hallani minden lefogott hangot. És nagy örömömre a basszusgitár is szépen ki lett emelve. Az talán kicsit túlzottan is, de másodgitár híján nyilván Magnus "Devo" Andersson szerepe, hogy betöltse az űrt Morgan "Evil" Steinmeyer Håkansson sikálása alatt.
A szövegek most (is) elsősorban a háborús tematikát követik. Ez az első alkalom az 1999-es Panzer Division Marduk óta, hogy végig ez legyen a vezérfonal. De elég megnézni ehhez a dalok címeit is. A 11 (a limitált kiadásban még egy plusz) nótát tartalmazó dalcsokor ennek megfelelően kegyetlen és nyers.
A lemez első felét a hagyományosabb tételek jellemzik (The Blond Beast, Afrika), az első olyan dal, ami nem teljesen az aprításra épül, a Wartheland. Ez nem azt jelenti, hogy az azt megelőzőek rosszak lennének, sőt! A megfilmesített címadó például egy kimondottan „slágeres” darab. A Nebelwerfer egy lassabb, kvázi doomos szerzemény, aminek a nyomasztó légkörét a végig egy témára épülő szerkezet adja. A Falaise-Cauldron of Blood vége kimondottan üdítő a minimál szólójával, több helyen is bevethetnék. A Doomsday Elite a hosszával kimondottan kitűnik a mezőnyből, de igazából egy epikusabbra vett dara lett az is. Az 503-ben a basszusleállás jó ötlet volt a zárás előtt, de oda is valami jobbat kitalálhattak volna a végére. A Thousand-Fold Death viszont iszonyat erős darab, az a hadarós szöveg mindent visz! Ez az egész szám eszméletlen jó lett, még a záró dallamos rész is pont odavaló. Miért nem lehetett a többi is hasonló?
A limitált kiadás bónuszdala inkább egy outronak minősülő depresszív hangbevágásos-légiszirénás, vonósokkal támogatott dob és gitármentes téma. Aki jó pénzért megveszi az egyébként látványos mediabook verziót, azért többet érdemelne ennél. Jól sikerült, de na...
Összességében a Marduk új albuma egy black metal monolit. A stíluson belül mindenképp fel kell kötnie majd a gatyáját mindenkinek, ha ezt túl akarják szárnyalni. Mégis tartom magam ahhoz, hogy lehetett volna rövidebb is az album, több kísérletezéssel.
