Az Iron Maiden aktuális lemezéről – egyáltalán a műfaj bármely alapbandájának soros anyagáról – írni egyszerre végtelenül megtisztelő és roppant felelősségteljes feladat. Gondolom, ezt nem kell magyarázni. Steve Harrisék jelenkori munkáit is rendre hatalmas várakozás előzi meg, ők pedig az albumok közti időszakokat is rendkívül okosan töltik ki a tematikus múltidéző turnéikkal. Idén csak tovább fokozódtak az izgalmak, amikor kiderült, hogy első dupla, azaz eddigi leghosszabb (több mint másfél órás terjedelmű!) stúdiólemezét készül megjelentetni a Vasszűz, ráadásul öt évvel az előző korong után, ami az eddigi leghosszabb szünetet jelenti. Más kérdés, hogy Bruce Dickinson orvosi kezelése és felépülése folytán ez még néhány hónappal elhúzódott.
Ez utóbbi tényező nem volt ugyan hatással a The Book of Souls elkészítésére, az album mégis egy friss erővel teli zenekart mutat. Már amennyire a hatodik X előtt álló vagy már azon is túli (Nicko McBrainről van szó) tagokból álló formációk esetében frissességről beszélhetünk… Bocsássuk azonban előre, a tizenhatodik Maiden lemez valóban erős lett. És ezt most nem egyszerűen az udvariasan bólogatós, diplomatikus „jó, amennyire egy saját, markáns stílussal bíró veterán csapat sokadik anyaga jó lehet” megállapításnak, hanem a „hú, vazze, ez tényleg eléggé rendben van” jellegű elismerésnek szántam. A félreértések elkerülése végett: a Maiden sosem keltette motiválatlan, a pozíciójában elkényelmesedett csapat benyomását, ám náluk is becsúszott néhány kevésbé izgalmas, olykor rutinból összehozott produktum, ahogy az a nagy öregeknél lenni szokott.
A lemezzel való ismerkedést ezúttal is egy direkt, egyszerű szerkezetű, lendületes nótával kezdhettük. Ez az étvágygerjesztő jól szokott elsülni a Maidennél, és az ötletes, szellemes klippel megtámogatott Speed of Light is bevált. Ha tradicionális galoppozós vagy menetelős tempókról van szó, eleve nincs melléfogás, hiszen a háborús témájú, és ennek megfelelően harapós Death or Glory élőben tarolni fog, a kimondottan gyors When the River Runs Deep nemkülönben, és a merengős, Robin Williams tragédiája által ihletett Tears of a Clown is működik. Előbbi kettő Adrian Smith és Bruce szerzeménye – az ő együttműködésük a Brave New World album után folytatódik most –, míg utóbbiakat Adrian és Steve jegyzi közösen, akárcsak a lassan kibontakozó, súlyos The Great Unknownt. A hangulatos The Man of Sorrowsban (csak a címében emlékeztet Dickinson egykori szólónótájára) pedig végre Dave Murray is leteszi a névjegyét a főnök oldalán.
A valódi sarkalatos pont a nagyratörő, epikus számok elburjánzása lehet. Az ezredforduló óta – bár visszakanyarodhatunk a Blaze Bayley-időkhöz is – tudniillik elsősorban a hosszabb lélegzetű dalokból hiányzott a spiritusz. Itt a tizenegy tételből öt haladja meg a hét percet, de csak ritkán tör az emberre az az érzés, hogy a terjengős fogalmazásmód pusztán a valódi ötletek hiányát hivatott palástolni. Nem állítom, hogy csupa hibátlan darabbal van dolgunk, viszont jelen állás szerint, ha a túlkapásokra hajlamos Steve más(oka)t is bevon az alkotásba, vagy néha átengedi a volánt, az nagyszerű eredményre vezet. Éppen az általa írt The Red and the Black-et tartom ugyanis a legkevésbé sikerültnek ezek közül, a maga fölöslegesen elnyújtott hangszeres betéteivel, unalomig ismételt „óóó”-zásával stb. A Shadows of the Valley-ben (Janick Gers - Steve Harris kooperáció) már mértékletesebben adagolták a közönség-énekeltetős részeket, csakhogy itt meg a bevezető ad némi okot a fejcsóválásra, mivel feltűnően közel jár a Wasted Years kezdéséhez. Az efféle botlásokat szerencsére könnyedén feledteti a Seventh Son… progresszív megközelítését idéző, szintén a Gers-Harris páros tollából származó címadó – szövegében a maja civilizációnak a lélek halhatatlanságáról alkotott koncepciójával, ehhez igazították a borítón látható Eddie-figurát is – és a Dickinson-féle albumnyitó If Eternity Should Fail. A Vasszűz-viszonylatban rekordhosszúságú, tizennyolc (!) perces Empire of the Clouds-szal azért az egyébiránt zseniálisan teljesítő énekes is valamelyest túllőtt a célon. A zongorás (maga Bruce játszik rajta) kezdésből gyönyörű monumentális szerzemény van kibontakozóban, én azonban az instrumentális középrészt lerövidítettem volna, és valahogy a felpörgetett téma sem hozza maradéktalanul azt a drámai csúcspontot, amelyre számítottam. De még ezzel együtt is lényegesen több invenciót mutat a dal, mint a The Red and the Black paneles megoldásai. Jó lezárása a The Book of Soulsnak.
Egyéb tekintetben nincs semmiféle nagy horderejű újítás. A Kevin Shirley produceri felügyelete mellett készült felvétel abszolút élő hatású, és száz százalékig Maidenes megszólalású, Steve Harris basszusát természetesen előtérbe tolva kapjuk a képünkbe.
A 2010-es The Final Frontier viszonylagos lapossága után ez alkalommal egy sokkal ütősebb anyag született. Megkockáztatom, Bruce és Adrian visszatérése óta a legjobb Iron Maiden album az A Matter of Life and Death mellett. A pontszám tényleg nem pusztán a névnek szól! (4/5)
