Magyarország elsőszámú pocskondiázásnak kitett zenekara új albummal jelentkezett, azaz kiadta a legújabb, az Arany János balladákat feldolgozó albumot nem számítva hetedik lemezüket, az Áldást. Előre leszögezem, én nem tartozok az ellentáborba, sőt, úgyhogy nem a szokásos lehordással lesz dolgotok. Gondolom, fogok is majd kapni érte.
Az egész ott kezdődött, hogy még a megboldogult zenetévés Megawattban láttam a klipjeiket, de akkor még teljesen más (szebben fogalmazva: szűkebb skálán bemérhető) zenéket hallgattam, így nem fogott meg. Aztán megjelent az Arany-album, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet irántuk, mivel Arany János műveit kedveltem és kedvelem ma is. És igen, megtetszett a zene. Nem keveset hallgattam, ha fizikai formában nyúztam volna, biztos, hogy elkopott volna akkor a CD. Továbbkutakodtam a diszkográfiában és tetszett, hogy kishazánk hagyományaival foglalkoznak, de mindenféle politikai szélsőség nélkül, és ami még nagyobb pláne volt nekem, hogy nem a szokásos háromakkordos punk/rock köpenyben valósították mindezt meg.
Aztán jött az Ígéret album, amivel a saját dalos lemezek között mérve is igen nagyot léptek előre, megmutatván, hogy nem hiába jött az a külföldi kiadós felkérés. Én úgy tartom, hogy mindeddig ez a csúcsalkotása a Dalriadának. Ezek után következett a Napisten hava album, ami eleddig az utolsó hírnöke volt a soproniak munkásságának. Idevágó szóval élve veretes lemez lett, de talán egy fokkal kevésbé érintett meg, mint az elődje. Na, de azért ott is voltak igen jól sikerült dalok, csak kevésbé éreztem azt az egységes erőt, amit az elődjén.
Végül elérkezett az új lemez ideje, aminek címe a rajongók számára biztosan nem volt meglepetés, az Áldás. A zenekar humorérzékét jellemzi, hogy az előrendelés folyamán hivatalos „gyűlölői” pólót is lehetett kérni a CD mellé. Így kell ezt kezelni, kérem. Ment a promó, az étvágy növelésére érdekében az egyetlen magyar rockzenei nyomtatott sajtóorgánum mellé kijött egy Best of, rajta egy-két érdekességgel.
Végül megérkezett az új album, mely két CD-s tokban látta meg a napvilágot, hogy mellé be lehessen rakni az újságmellékletes „testvérét” a lemeznek. Az érdeklődést mutatja, hogy a MAHASZ listán csak az új ’Maiden előzte meg őket. Kíváncsian vártam, hogy mit mutat a teljes album, mert az előzetesben megmutatott, a már kvázi szokásos népzenei Intro után a lemezt kezdő Amit ad az ég annyira nem győzött meg. Nekem olyan átlagos Dalriada dalnak érződik, mindenféle extra nélkül. Ezt követi a már a koncerteken tavasz óta játszott Dózsa rongyosa. Mivel a Dalriadát szeretik ékes szóval élve sz*rul hangosítani (ezért is marad el az év eleji koncertjük DVD-jének megjelenése), nagyon nem tudtam a dalt élőben élvezni, szinte újként hatott. Érdekes, de mintha a lemez elejére rakták volna a kevésbé erős dalokat, mert ez sem adta nekem azt az érzést, amit szokott egy Ficzek-nóta.
Az Úri toborzóval kezdve viszont „magához tér” a lemez: melankolikus, letisztult, hiba nincs. Úgy néz ki, ezen az albumon nagyon rágyúrtak az epikus dallamokra, mert az Áldás is olyan refrénnel rendelkezik, amit nem lehet csak úgy összedobni. A Világfa már az elejétől fogva megragadta a figyelmemet, az egész dalból árad a himnikusság. Beszúrnám ide csak egy gondolatként, hogy most mintha kevesebb lenne a folk és több a metal az Áldáson, de ez abszolút nem válik hátrányára a lemeznek. A Zivatar és „társa”, a lemezt záró akusztikus átirat, a Fele zivatar közül inkább a csendes változat kapott el inkább, a zajos verzió kevésbé lett erős, de azt sem mondanám igazán rossznak semmiképp.
A Moldvageddonról már előzetesben megtudhattuk, hogy egy igazi agymenés lesz, és lőn! Ez lett a legfolkosabb eleme a dalláncnak, nekem kimondottan tetszik a játékos lüktetése és őrültsége. Nagy poén lett, remélem, élőben is találkozhatunk majd vele. A Hamu és gyász olyan, ahogy a címe is mutatja, melankolikus, de az emelkedett hangulata széppé teszi és itt is kapunk egy jól megírt, himnikus refrént. A Futóbetyár az előző két lemez világát idézi vissza a dudaszóval és a szaggatott riffeléssel, aztán jön a záró, már említett Fele zivatar, ami hangulatosan vezeti le a soproniak által biztosított idei porciót.
Én úgy érzem, hogy az Ígéret szintjét ismét nem ugrották meg, de azért akad az Áldáson néhány jobberesztésű dalocska. Lehet, hogy nem a csúcsalkotásuk, de zenélni nem felejtettek el, sőt, időnként igencsak odavernek a dalok. Reméljük, hogy a következő albumra kicsit több kraft jut, viszont addig is lesz mit hallgatni. (4/5)
