Egyfajta elméletként kialakult bennem, hogy az erősebb (Ascendancy, Shogun) lemezeket egy kevésbé erős, vagy szokatlanabb, nehezebben beérő (The Crusade, In Waves) album követte. Eddig még semmi baj nem volt, de a Disturbed főnök David Drainman vezetésével készített tavalyelőtti Vengeance Falls, aminek hivatalosan a „jobbnak” kellett volna lennie sem annyira győzött meg. Voltak rajta jó dalok, hiszen azért zenélni tudnak, nem is kicsit, de annyira nem volt már erős az összhatás, mint a 2008-as (vagy akár 2011-es) lemezig bármelyik kiadványukon.
A Silence in the Snow az előző fonalra felfűzve a kevésbé acélos körnek kellett, hogy legyen, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Viszont le kell szögezni: a tudás megvan, egyszerűen csak hiányzik az a bizonyos plusz, amit elvárnánk Matt Heafyéktől a hetedik sorlemezükön. Eleve furcsállottam, amikor megtudtam, hogy a címadó még a Shogunról maradt le. Ha már egyszer félrerakták ilyen-olyan okokból annak idején, akkor én biztos, hogy nem azzal harangoztam volna be a korongot. Viszont ez a kisebb baj, jött azóta két másik klip is, viszont sajnos azoktól sem verte a hátsó felem a földet.
Az egész album olyan, mintha egy Trivium B-oldalas gyűjtemény lenne, egyfajta kényszerlemez. Pedig ahogy írtam, a tudás meglenne bennük, egyszerűen mintha a szándék hiányozna, vagy valami gond lenne a bandán belül (talán a fejükbe szállt volna a siker?). Közben volt egy doboscsere is, amit megint „házon belül” oldottak meg, hiszen a dobtechnikusuk, Mat Madiro került a bőrök mögé. Nyilván nem hiába került oda a srác, ahova, biztosan meg fogja állni a helyét a zenekaron belül.
Az egyébként nekem nagyon Motörheades borító mögé bújtatott CD dalai közül nagyon kevés a kiemelendő és sajnos sokadjára is csak nehezen tudok barátkozni velük. Pedig aztán mindegyik albumukról pár hallgatás után megvoltak a kedvencek, itt viszont nehezen, illetve alig találtam magamnak olyat, amit évek múlva is szívesen fogok hallgatni. Természetesen vannak jobbak, mint a Snofall című intro és a Silence in the Snow, amik egy egységet alkotnak, vagy az Until the World Gone Cold és a Beneath the Sun, de nagyjából a legnagyobb szomorúságomra ennyi. Lehet, hogy egyrészt az egyébként folyamatosan elkopó ordibálások teljes hiánya lehet az egyik oka, mert sok téma egy-két screammel lehet, hogy jobban odaveretne.
Persze, értem én, hogy része a zenekari fejlődésnek, nem érzik annyira helyénvalónak a dolgot már ennyi év után, de akkor kevésbé ötlettelen témákkal kellene aláfesteni az énekdallamokat, ahogy a Crusade-en is több helyen megtették. Mindegy, ha egyszer erre járnak, attól függetlenül biztosan ott lesz a helyem, 3-4 dalnál több úgysem fog bekerülni a setlistbe a Silence in the Snowról… szerencsére.
A Trivium tehát elkészítette a pályafutása leggyengébb lemezét. Szeretném szeretni, de nem megy. Attól a zenekartól, aki kiadott a kezei közül egy Ascendancyt, vagy egy Shogunt, többet várnék. Sajnálom, talán majd legközelebb. Addig maradnak a korábbi albumok. Sajnos ez a lemez idővel sem nagyon fog beérni nálam. Ha gondoljátok, nálunk is meghallgathatjátok ITT. (3/5)
Trivium Official
Trivium Facebook
