Mindig öröm lefigyelni, mennyi remek banda nem hagyja annyiban és tolja tovább a rockot, még ha az évek peregnek is a fejük felett kifele, mint a fürdőpolc sarkán lévő kis dobozkából a fülpiszkálók reggelente. Ugyanis a BoySetsFire is a sokak által visszasírt kilencvenes évek első felében ajándékozta meg elsősorban önmagával önmagát, majd egyre szélesebb körben a rajongókat. Azokban az években amikor egyre többen gondolták tovább a klasszikus hardcore / punk nyújtotta alapot kiindulásai pontnak, hogy azt kicsit megstuccolva, sajátosabb hangot találjanak. Azonban ahelyett, hogy Chad Istvan gitáros és társai elkezdtek volna a kamerába mutogatva keménykedni, vagy szuper cuki, rágógumilufi pufogtató punk slágereket írni - ezzel meglovagolva a korszellemet és könnyed ügetéssel a rádióhangszórókon át a kíváncsi fülekbe hatolni - inkább tovább keresték az eredetiséget. Ezzel pedig megalapoztak egy mostanra huszonegy éves, az underground szintjeihez képest egész sikeres fennállást. Mindössze egy feloszlással és újra egyesítéssel.

Ha pedig már kilencvenes évekről és trendekről beszélünk a zenekar kapcsán, azt azért mindenképpen fontos leszögezni, hogy azért, ha nem is tartott a legdivatosabb főáramlatokkal a BoySetFire, trendeken kívülinek sem mondhatjuk, ugyanis volt egy harmadik csapásvonal is a színtéren, ahol meg mondjuk kevés banda mondhatta el magáról, hogy nem a Fugazi, vagy a Helmet által létrehozott új megszólalás bűvöletében él. Ők azonban mégsem lettek kópia zenekar, bár a Fugazi egészen biztosan erős hatást gyakorolt a zenéjükre. De mellette a poposabb oldalukat inkább köszönhették a The Smiths lemezeinek szerintem, miközben tudtak úgy húzni, mint mondjuk az Ignite. Ebben a szellemiségben pedig el is készítették első három remek lemezüket. Aztán jött egy egy negyedik lemez a The Misery Index, ami már egy ultra dallamos, de inkább erőtlen lemez volt, aztán jött a feloszlás, az újra egyesülés és két éve egy remek visszatérés a kezdetekhez a While A Nations Sleeps című lemezzel. És így jutottunk el a mostani hatodik nagylemezig.

És habár utolsó lemezükkel valóban visszakanyarodtak a több üvöltéssel tűzdelt, dühösebb, energikusabb témákhoz, azért azt is el lehet mondani, hogy volt az első lemeztől kezdve egy tendencia, aminek nyomán egyre dallamosabbá váltak a nóták, és nagyjából ezzel jutottak el ahhoz a bizonyos negyedik lemezig, ami gyakorlatilag azért lóg ki a sorból, mert szinte száz százalékban pop - rock lemez lett mondhatni. A lemez pedig most is két dallamosabb tétellel kezd, de itt a poposabb hangzás egyáltalán nem leminősítő jelző. Az énekes Nathan Gray hangjának ugyanis minden adottsága megvan ahhoz, hogy ezeket az emóciókkal átitatott rock dalokat jól elénekelje. Tetszik továbbá, hogy a Cutting Room Floor finom dallamai közé nem erőltettek erősebb gitárt, csak hogy punkosabb legyen. Inkább beletolták az erőt a következő Don't Panic című kétpercesbe, ami egy hullázó groove témára épül, és az énekhang is jól el lett eresztve hozzá. Aztán ezt követi az album vitathatatlanul egyik legjobb dala az Ordinary Lives. Hosszú kivárással kezd, ami egy nagyon penge gitártémába olvad bele és erre érkezik egy rendkívül jól eltalált énekhang. Mindezt pedig átjárja egy sejtelmesen sötét hangulat, ami akar beletolni valami súlyos depresszióba, hanem megmarad könnyednek. Egy a nyolcvanas években aktív banda, a Government Issue neve ugrott be a poszt színtérről.

Aztán a könnyen felejthető One Match című szám után, ismét egy nehezebb dal kapott el, aminek a közepe egy ettől a bandától szokatlanul döngölős, lassú téma, ami egész kaotikus noise pályára húz át a dal végére. Az első lemezen nem lepett volna meg ez a dal, de a mostani BoySetsFire világában még kicsit furán is hat. Itt meg simán a Drive Like Jehu ugrott be. Micsoda nevek analógiának. Tök jó. Ehhez a vonalhoz pedig még simán ott az acsargó Coward a maga három percével, illetve a lemezt záró Bled Dry. Köztük elhangzó újabb két dallamosabb nóta viszont már nem üti meg a nyitó nóták bársonyosságát, sőt a Heaven Knows erőltetett slágeressége kimondottan zavaró. Az egyetlen olyan nóta, ahol egymásba ömlesztik az érzékenyebb és az odapörkölős oldalukat, az a Breath In, Bleed Out, egy végletekig szentimentális refrénnel megáldott zúzás, mindjárt a szinte már metálos Dig Your Grave után. Ami megint érdekes színfoltja ennek a gazdagon megpakolt lemeznek.

Jó, hogyha nem is tudatosan, de úgy írták meg a dalokat, hogy nem akartak beleszaggatni abba, ami szépen fest, és nem játszottak melankóliát oda, ahol éppen örvény van és indulat. A dalok nem minden esetben jobbak az előző lemez dalainál, de úgy tudnak sokszínűek lenni, hogy azok a bizonyos árnyalatok mind a helyükön vannak, nincs az az érzésem mint sok lemeznél mostanában, hogy csak úgy egymásra lennének dobálva a különböző hangulatok és ötletek. Akik eddig komálták a bandát, ebben a lemezben sem fognak csalódni. A négyes számhoz visszapörgetve pedig mindig helyre billen az, ahol kicsit sántít. (3.5/5)